Emlékszem, Fitos góljánál térdre hulltam, de persze hiába.
Emlékszem, milyen jó volt a réten, ahol Fritz futott a labdával, és az ellenfél számára váratlanul felém passzolt.
A foci: jó volt, minden Gazsi ellenére, aki Hrabalt sem szerette. Én nagyon mindhármat: Tamás Gáspár Miklóst, akit Gazsiként ismertünk sokan, Hrabalt és a focit.
Most az utóbbiról van szó, hiszen kitört az Európa Bajnokság, és már lehet őrjöngeni meg elemezni. Én egyetlen meccset sem láttam: megszűnt bennem az a lobogás, az a vad, gyilkos rettegés, ahogy a költő mondja. Pénteken belenéztem ugyan a francia-hollandba, de az az unalom, amit ott műveltek, végképp egy visszahajló nagypapává tett, aki Zidane-t emlegeti könnyes szemmel. Azért még bele fogok nézni ebbe-abba, de tudomásul kell vennem, hogy az idő vasfoga elröpült felettem.
Az Ukrajna elleni román gólokat láttam, azok szépek voltak. A belga gólok is. S a magyar fociról ismét kiderült, hogy veszteni szeret.
Érdekes ez is. Gyermekkorom egyik nagy könyvének a címe: Miért vesztettünk? L. Réti Anna írta, és már a címe tünetértékű. Véletlenül sem arról szól, hogy például Hogyan lettünk ezüstérmesek? vagy Sztárjaink a fociban – hiszen a könyvben Puskás, Albert Flórián, a Csikar néven ismert Sándor Károly is megszólal többek között –, hanem arról, hogy miért kellett a magyaroknak folyton veszteni?
És persze senki nem hibás. Csikart kihagyták a döntőből, Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya nem tehetett mást, mint amit tett, Puskás a híresztelésekkel ellentétben nem mondta meg Sebesnek, hogy kit tegyen a csapatba. Mindenki ártatlan, de nem is ez a gond, hiszen kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk? Inkább az, hogy senki nem akar beszélni, aztán mégis beszél, és akkor mentegeti magát.
Miért kell mentegetőzni? Ez valami Mohácstól meg a Himnusztól örökölt magyar sajátosság. „Balsors akit régen tép”, de ki miatt?! Ez a lényeg. A bíró, az ellenfél, a csapattárs – mindegy, tulajdonképpen a végzet, a balsors valóban, csak muszáj arcot adni neki. Zápolya nem ért oda idejében, mondjuk, s akkor aztán bizonygathatja a szerencsétlen történész, hogy az a csoda, hogy abban a korban még késve is odaért és felállította a seregét, ez már senkit nem érdekel, akárcsak az sem, hogy Trianon mindenképpen megtörtént volna. A bűnbak megvan, az igazság nem érdekel senkit.
Meg a teljesítmény sem, mely egyszerűen felaprózódik, okafogyottá válik: ha a bűnbak megvan, minek bármit is csinálni?! Svájc ellen nem tudom, ki volt a hibás, a németek ellen a bíró. Ez már hagyomány: az 54-es németek ellen is a bíró vert meg bennünket.
Alapító mítosz – nem is a foci, hanem a vereség, amelyet másnak köszönhetünk. Ahelyett, hogy próbálnánk örülni a játéknak, annak, hogy kijutottak, s ha kikapnak, megtalálni a taktikai-stratégiai problémát, ahelyett ráfogjuk valakire, aztán csodálkozunk, hogy legközelebb is megismétlődik. Szövetségi kapitány legyen a talpán, aki egy balsorstépte válogatottat kihúz a vízből, pláne, ha ő maga nem is magyar, így hát nem is értheti örökös bajunkat.
A románok pedig az első győzelemnek már úgy örülnek, mintha az után a döntő következne, és a legközelebbi meccsen azért nem játszanak jól, mert a boldogság szivárványos ködjeiben úsznak. Holott dolgozni is kell, miközben örülni, és szem előtt tartani, hogy az EB olyan, mint az élet: nem áll meg.
Ettől a jegyzettől sem áll meg, naturellement. Zajlik tovább, mindannyiunk legnagyobb szerencséjére. Lesz hát kinek és hogyan szurkolni, és elemezni is próbálunk majd a következő hétfőkön. Rádiósugárzás nem hallszik a mennyekbe, de hát mi amúgy is a földön élünk.