Minden fejben dől el. Pontosabban a miniszterelnök úr fejében, aki a magyar válogatottnak a labdarúgó Eb-n Svájc ellen elszenvedett veresége után meghozta a döntést: „most már győzni kell!”. A kormányfői csalhatatlanságot ismerve a tömörségében is filozófiai mélységű kijelentés akképpen értelmezendő, hogy a Doxáék elleni 1-3 az nem kudarc volt, hanem egy átfogóbb stratégia eleme, amelynek részleteit mi halandók, csak később fogjuk megérteni. Csakis ebben az összefüggésben nyer értelmet a deklamáció első része „most már”. Vagyis az első feladatot, a Svájc elleni gyenge szereplést és vereséget sikerrel teljesítették a fiúk, „most már” győzni kell.
Ezt az értelmezést támasztja alá a miniszterelnök úr által egy közösségi oldalon még a mérkőzés előtt nagyvonalúan megosztott elemzés is a magyar labdarúgás helyzetéről: Ebben egyebek mellett ez olvasható: „Ma már olyan válogatottunk van, amely bárkivel szemben a győzelem lehetőségével, nem az esélyével, hanem a lehetőségével lép pályára”. Felhívom a figyelmet a „lehetőség” és az „esély” fogalmak disztinkciójára, amely a miniszterelnöki expozénak filozófiai és filológiai szempontból egyaránt felbecsülhetetlen értékét adja. Míg a lehetőség alatt azt értjük, hogy valamilyen általános esemény bekövetkeztét lehetségesnek tekintjük, olyannak, amelynek fizikai korlátai nincsenek, addig az esély szűkebb fogalom, amely alatt valamilyen teljesítmény, eredmény elérését gondoljuk megvalósíthatónak. Tehát a magyar válogatottnak Svájc ellen volt lehetősége, de nem volt esélye. Lehetősége volt például gratulálni Murat Yakin csapatának a győzelemhez, meglátogatni a kölni dómot, ajándékot venni a gyerekeknek, viszont nem volt esélye győzni és ezt a miniszterelnöki víziót a csapat maximálisan teljesítette is. Eddig tehát a stratégia száz százalékosan teljesült.
Most azonban vonjuk górcső alá a magvas kormányfői gondolat második részét: „győzni kell”. A mondatrész imperativusza kétséget sem hagy afelől, hogy a győzelem ebben az esetben már nem lehetőség, még csak nem is esély (az sohasem volt), hanem bizonyosság. Vagyis a győzelem immár tényként kezelendő, nem függ a pályán mutatott játéktól, a gólok számától, hanem kizárólag a miniszterelnöki akarattól, amely viszont már kinyilváníttatott. Tulajdonképpen le sem kellene játszani a meccset, hiszen a győzelem már megvan, de azért hadd mulasson a nép.
Ezen a ponton érkeztünk el a miniszterelnöki gondolkodás azon pontjára, amely kreatív módon transzponálja a politikai életben, a választások alkalmával meghonosodott gyakorlatot a labdarúgópályákra. Magyarországon ugyanis a választási törvény olyan, hogy akár 45 százalékos eredménnyel is kétharmadot lehet elérni a törvényhozásban, vagyis a hatalmi politikai akarat a pártok teljesítményétől függetlenül érvényesül. Ennek a haladó gondolatnak a meghonosítását kezdeményezte a magyar kormányfő: hozzon döntést az UEFA arról, hogy a magyar csapat győzni fog (ha győzni kell), s ez nem függhet attól, hogy a németek vagy a skótok hány gólt rúgnak.
A miniszterelnöki gondolat minden bizonnyal forradalmasítani fogja a labdarúgás egész filozófiáját. Ezennel cselekvési programmá emelkedett az a politikai alapigazság, hogy a győzelem nem teljesítmény, hanem miniszterelnöki akarat kérdése.