Jacob Mikanowksi lengyel származású amerikai történész Viszlát Kelet-Európa: egy eltűnő világ kultúrtörténete című, tavaly megjelent könyvében új megvilágításba helyezte Kelet-Európának, a birodalmak ütközőzónájának történetét. Kelet-Európa népeinek kollektív emlékezetét meghatározza, hogy modernkori történelmük jelentős részében birodalmak perifériájaként, egymással versengő nagyhatalmaknak kiszolgáltatva léteztek. Sőt, az időnként felkínált önállóságot is kudarcként élték meg, mint az elmúlt évtizedekben is, amikor a szovjet birodalom összeomlásával nőtt a szuverenitásuk ugyan, de a kapitalizmusra való áttérés gazdasági válságot és társadalmi traumát okozott.
Azt már Ian Kershaw angol történész állapította meg, hogy Nyugat- és Kelet-Európa fejlődéstörténete csak együtt érthető meg. A nyugati országokban a demokratikus normák megerősödése és a piacgazdaság elterjedése a hidegháborús fenyegetésnek, a szovjet modelltől való félelemnek volt a következménye. Sőt, az európai integráció sem kezdődött volna el, ha a Nyugatot nem fenyegeti a Szovjetunió. A nyugat-európai országok aligha lettek volna hajlandók a szuverenitásuk korlátozásával járó szoros együttműködésre, ha nincs külső fenyegetés és a szocialista blokk elrettentő példája.
A vasfüggöny keleti oldalán a Nyugat így vált a szabadság, a jólét és a kulturális fejlettség metaforájává. E metafora széles körű elfogadottságának köszönhető az is, hogy a volt szocialista országokban történelmi léptékkel gyors, békés és demokratikus volt az átmenet. A Kelet nyugati jólétre, demokráciára és biztonságra vágyott, és ezeket az az ezredfordulón az EU és a NATO testesítette meg.
Tíz éve azonban minden megváltozott, és egyre többen ábrándulnak ki a Nyugat eszméjéből. A gazdasági válság hatására visszaesett a jólét, az EU nem volt hatékony a recesszió, a munkanélküliség és az eladósodottság problémáinak kezelésében. Mint ahogyan nem tudta megállítani Oroszország ukrajnai agresszióját sem.
Kelet-Európa lehetne az autentikus létezés lehetőségnek az eszménye. A cáfolata annak az egyre inkább eluralkodó fatalista vélekedésnek, hogy a Nyugat mítoszának hanyatlása, és vele az európai dezintegráció megállíthatatlan. Az évszázadokon át elnyomott Kelet lehet Európa megmentésének esélye.
„Kelet-Európában a vallási, nyelvi és kulturális különbségek ellenére az emberek együtt tudtak élni egymással – nem úgy, mint Nyugat-Európában” – mondja a Spiegel interjújában Jacob Mikanowksi.
Mikanowski ugyanis amellett érvel, hogy – szemben az elterjedt nézetekkel – Kelet-Európa történetileg a sokszínűség, a tolerancia és a szabadság iránti vágy bölcsője. Itt a különböző vallású, nyelvű, etnikumú és kultúrájú népek évszázadokon át relatív békességben éltek, miközben a nyugat-európai területek a nemzetállami törekvések eredményeképpen már jóval korábban homogénné váltak, az asszimilációt elutasító kisebbségek kivándoroltak.
Kelet-európaiként is lenne mire büszkék lennünk – így az amerikai történész: például a már említett toleranciára és sokszínűségre, vagy a szabadságszeretetre. Mikanowski megjegyzi, hogy a Nyugat is sokat tanulhatna Kelet-Európa történelméből: a kulturálisan sokszínű népek együttélésének kelet-európai modelljét akár a bevándorlás kontextusában is alkalmazhatná.
Kár lenézni tehát kelet népét, nekünk meg nem kellene szégyenkezve elvegyülnünk a Nyugat olvasztótégelyében. A kelet-nyugati integráció lehet Európa jövőjének a kulcsa.