„Franciául írok, ezen a nyelven jól tudok olvasni, de rosszul írok. Ez az én latinom. Különben katalánul, az anyanyelvemen kellene írnom, és akkor a könyvem hosszú siránkozás lenne”. Ezt a szép mondatot Danyi Zoltán idézi a Literán megjelent interjújában; Miquel Barcelótól származik.
És pontosan így van. Úgy értem, egy nyelven, amely „meg van adva”, az ember könnyen belesüpped az előregyártott érzésekbe és meglátásokba. Ha viszont kínlódni kell, keresni, vívódni, akkor elérhetünk önmagunkhoz. A feltételes mód fontos.
A kisebbség amúgy is hajlamos a siránkozásra. Vesztesek vagyunk, az egyik legtöbbet emlegetett versünk, Székely János költeménye is erről szól. Sokáig nagyon szerettem, ma már nem vagyok oda érte, holott Székely Jánosért továbbra is.
Azt hiszem, az utóbbi időben kinyíltam dolgok felé. Írók, művek és jelenségek felé. Ez nem azt jelenti, hogy mindent értek – ugyan ki dicsekedne ezzel? –, csak azt, hogy nyitottabb vagyok olyan nyelveket elfogadni, amelyeket eddig kevésbé fogadtam el. Tovább tolódtak a határaim.
Ez a birtokos rag is veszélyes. „Versünk”, mondtam az előbb. De nincs olyan, hogy „versünk”, pontosabban nem jó, ha úgy gondoljuk, hogy az én érzelmeimet, a te érzelmeidet, mindannyiunk érzelmeit kifejezi egy mű; tévedhetetlenül és örökre fejezi ki őket. A legnagyobb művek tévedéseikben tévedhetetlenek, sebezhetőségükben és megfejthetetlenségükben, másként nem is lehetne folyton felkeresni azt a tóparti alkonyt, amelyben villódznak.
„Olasz vagyok minden csepp véremmel” – mondja Giacomo Puccini az egyik róla írt életrajzban. Én eléggé magyar vagyok, és eléggé kíváncsi. A kíváncsiságom őriz meg magyarnak.
Szenvedélyeim mindig afelé visznek, hogy legyen igazam, a kíváncsiságom pedig bebizonyítja, hogy nincsen, mert egyszerűen nem lehet annyi tapasztalatom, amennyi a világban van, amennyit az élet elém hozhat a legváratlanabb pillanatokban. És minden pillanat váratlan, mert nem élhetted még meg, csak azt, amit megélhettél.
A kisebbség nyelve viszont a folyton megélt tapasztalat nyelve, ezért zárt és merev. Tudjuk, mit kell mondanunk egy emléktábla-avatáson, és mintha látástól vakulásig emléktábla-avatásokon lennénk. Éppen ezért ki kell lépnünk ebből, meg kell próbálnunk másfelé tekinteni, ahol nem az vár bennünket, amit előre elterveztünk magunknak.
Nincs szebb, mint az anyanyelv, de csak akkor, ha minden belefér. Nádasdy Ádám vagy Szilágyi N. Sándor rugalmas anyanyelve inkább az enyém, mint a nyelvőrzőké. Nem lehet a vízesést úgy nézni, hogy szüntelenül azt ismételgetjük, a tenger az igazi, míg végül ez, az ismételgetés, átveszi az ellenőrzést a tenger fölött, és már nem a hullámokat nézzük, hanem arra figyelünk, hogy ismételjük el ezt a mondatot.
A szomorúság: szép. De szép a boldogság, a túláradás, a kétségbeesés, a vidámság, a kiábrándulás is. Minden szép, mert mindegyik nélkül kevesebb az élet. Az élet, azt hiszem, nem az, ahová táblákat teszünk Fűre lépni tilos felirattal.
Az élet talán leginkább zene. Áradó, felkavaró, meghatározhatatlan valami. Mire gondol az ember, amikor Gershwint vagy Mozartot hallgat? Mindenfélére. Viszi a zene valami felé, ami legközelebb egészen más lesz. Ezt a mást kell keresnünk, illetve hagynunk, hogy megtaláljon és megformáljon, aztán ismét tovább hullámozzon velünk.