Megvoltak tehát az összevont helyhatósági és Európai parlamenti választások. Az eredmények nagyjából igazolták az előzetes várakozásokat, azonban néhány következtetést talán nem érdektelen megfogalmazni.
Ezek egyike mindenképp az, hogy bár a szélsőjobb valamelyest javítani tudott a helyzetén, lényeges áttörést nem sikerült elérnie, a közösségi törvényhozás vezető ereje továbbra is a jobbközép Európai Néppárt és a balközép Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége maradt. Az úgynevezett szuverenista pólus ráadásul megosztottabb mint valaha. Tessenek csak belegondolni, hogy miként működhet együtt az Ukrajnát mindenben támogató Olasz Testvérek és a lengyel Jog és Igazságosság az oroszbarát Fidesszel és AUR-al, illetve ez utóbbiak ketten, tekintettel arra, hogy a magyar kormánypárt itteni fiókpártja épp a Simionékkal való riogatásra építette programját. Az AUR egyébként bejelentette, hogy az Európai Konzervatívok és Reformerek frakciójába szeretné beültetni embereit, ahová a Fidesz is igyekszik. Lesznek itt még gondok…
S ha már a frakciók összetételénél tartunk. Mit szólnak ahhoz, hogy a Magyar Péter vezette Tisza Párt hét képviselőt juttatott be az EP-be? Hírek szerint ők is az Európai Néppártot fogják erősíteni, vagyis egy képviselőcsoportban lesznek az RMDSZ két képviselőjével, akik – Kulcsár-Terza József szerint – azért kell ott legyenek Brüsszelben, hogy segítsék fideszes barátaikat, azokat akiknek viszont három évvel ezelőtt ajtót mutattak a néppárti frakcióban.
Az EP-választások kisebb meglepetése, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) közös listája, a felmérések szerint 53 százalékot kapott, ami messze meghaladja az előzetes várakozásokat. Tény, hogy a megyei tanácsosi listákra leadott szavazatok tekintetében a két párt együttesen még ennél is jobb eredményt ért el, ám téves lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy a két kormánypártnak külön – azaz értelemszerűen egymás ellen – kellene indulnia a parlamenti választásokon. Ez utóbbi esetben ugyanis a koalíció kannibalizációjának lennénk tanúi, ami egyértelműen a szélsőségesek malmára hajtaná a vizet. Kérdés, hogy a két párt vezetőiben lesz-e kellő bölcsesség ahhoz, hogy ezt felismerjék? A helyzetet csak bonyolítja, hogy a jelek szerint a közös államfő-jelöltben sem tudnak megegyezni, mindkét pártvezér elnök akar lenni, ez pedig nem sok jót ígér a koalíció fennmaradása tekintetében.
Ami pedig az RMDSZ-t illeti, fellélegezhetünk. Véget ért a Szövetség eddigi legfantáziátlanabb, -irritálóbb, -agresszívebb, -negatívabb kampánya, amelyben terveket, ötleteket nem, vagy csak elvétve hallhattunk. Az RMDSZ kampánya a pánikkeltésre, fenyegetésre épült. A hagyományoknak megfelelően a választások napján ömlöttek ránk az üzenetek arról, hogy a románok nagyobb arányban mennek el szavazni, mint mi. Vagyis nem azért kell az RMDSZ jelöltjeire szavaznom, mert jó programjuk van, hanem azért, mert a románok nagyobb arányban szavaznak mint a magyarok. Nem tudom, hogy a kampányszövegeket tartalmazó hangfelvételek telefonos bejátszása melyik kampánystratégának a zseniális ötlete volt, de ha ismerik, mondják meg neki, hogy engem kimondottan zavart, s úgy vélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ha még egy olyan angyali türelmű embert, mint Szilágyi N. Sándor professzor urat is kihozta a sodrából, akkor újra kellene gondolni, hogy az őszi-téli kampányidőszakban érdemes-e zaklatni az embereket ilyesfajta üzenetekkel, amiből én csak azt értem meg, hogy valakik engem hülyének néznek.
Ami a helyhatósági választásokat illeti, nem születtek nagy meglepetések, talán Brassó az egyetlen kivétel, ahol a jelek szerint a meglehetősen vitatott személyiségként ismert George Scripcarunak (PNL) sikerült visszahódítania a polgármesteri tisztséget Allen Colibantól (USR).
Gálfi Árpád elbukta a polgármesteri választást Székelyudvarhelyen az RMDSZ jelöltjével szemben, ez azonban nem tekinthető meglepetésnek, már rég borítékolható volt.