A szirén elnyúlik a szökőkútban, óriási mellei lebegnek, keze a lába között.
Ema vette észre ezt a különös teremtést a magyarhertelendi strandon, és nem találtuk a magyarázatát. Semmit nem tudunk a hely történetéről, de máris rokonszenves lett. Egyikünk sem kispolgár.
Magyarhertelend különben is érdekes jelenség. Óriási területen fekszik, termálfürdő, gyönyörű, Erdélyre emlékeztető táj. És ami a fő: semmi zene. Nehéz elhinni, de valóban. Sem a személyzetnek, sem a vendégeknek nem hiányzik.
Ez Romániában el sem képzelhető, Marosszentgyörgyön sem, Kolozsváron sem, a bukaresti termálfürdőben sem. Mások az emberi határok: a Herăstrău japánkertjében egyszer két lány a pokrócunk végébe telepedett. Talán ez a közelség-vágy teszi a zenevágyat is: mintha a folyamatos dum-dum kitöltené az emberek közötti, sokak számára fájdalmas réseket.
Nos, Hertelenden nincs zene, ahogy például Miskolctapolcán sajnos volt. Igaz viszont, hogy a közelség ott sem jött egy határnál tovább.
Szilágyi N. Sándor írja valahol, hogy a magyarok szabályok irányította nemzet, míg a románok viszont reláció-orientáltak. Ez utóbbi gyakran rokonszenves, az emberek nyíltak, közeledők, segítőkészek – sokszor azonban túlságosan is közeledők, s akkor is beszélgetni akarnak, amikor te semmi mást nem szeretnél, csak azt, hogy békében hagyjanak. Ezért nem lehet Magyarországon kibújni a szabály alól, míg Romániában majdnem mindent megbeszélhetsz.
Bizonyára összefügg ez a polgárosulással, illetve annak hiányával is, de még inkább a latinsággal. Egy spanyol író tavaly rajongva emlegette Romániát, az érintések buja országát – holott senki nem mondaná, hogy Spanyolország rurális vagy balkáni.
Más a szemlélet, más az alapszint. Egy olasz mellett egyszerűen megőrülnék, ha folyton mellette kellene lennem, a kedélye azonban lenyűgöz. „Északi ember vagyok”, mondanám, ha Adyval pózolnék, de hát engem is ellentmondásokból szőttek össze: vágyom az egyedüllétre, huzamosan mégsem tudnék megmaradni benne.
Az is vonz a románokhoz, hogy intelligenciám párbeszédes: mindig akkor jövök rá dolgokra, ha valakivel megosztom a problémáimat. De korántsem akarok mindent megosztani – innen a visszafogottságom, mely sokáig viszolygás volt. Ma már jobban szeretem az emberiséget, de még mindig nem mindig.
Ültünk a strandon, és csak ámultunk, hogy nem muszáj dübögjön a zene. Mintha a táj is megszépült volna, bizonyára, mert jobban tudtunk figyelni rá. Csak a kis szirén merengett tovább is, hatalmas keblei levitáltak, keze pedig a combja között. Őt talán még a zene sem tudta volna megzavarni álmodozásában.