Nem tudok szabadulni mostanában a kompromisszum tolakodó fogalmától. Éjjel nem hagy aludni, nappal nem hagy észnél lenni. Mert egyre több engedményt kell tennem a magánéletben, a szellemi szféráimban, napi cselekedeteimben, anyagi körülményeim között, miközben egyre nehezebben tudom meghúzni a határt a kompromisszum és a megalkuvás között. Nincs ugyanis olyan általános mérce, amely megmutatná e két fogalom között húzódó mezsgyét, és akkor lombozódom le igazán, amikor a másik fél részéről nem tapasztalok hasonló engedékenységet.
Ezen a tájon az utóbbi időben a kompromisszum nem lel termékeny talajra. Nyelni vagy üvölteni – ezt a két lehetőséget kínálja fel a napi valóság. De van a kettőnek egy kombinációja: az üvöltve biztatás a nyelésre. Ami engem illet, nem vagyok háborúpárti, de nyeléspárti sem. Mert a mai helyzet bonyolult. Igen, minden egyes korban, történelmi helyzetben mást és mást jelent a bátor hazafiság. A nemzeti érzés ma is jegyzett apostola, Petőfi Sándor egykor úgy fogalmazott: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.” Persze akkor más volt minden, akkor rólunk, magyarokról volt szó, nekünk kellett megküzdenünk az osztrák ellenséggel. Mert Petőfi nem alkudott. Ma viszont megtámadott szomszédunkat ösztökéljük arra, hogy ne háborogjon annyit, nyugodjon bele sorsába, vagyis alkudjon meg, hisz nem ér annyit a haza integritása, a világszabadság amúgy sem aktuális már, csak a lokális szuverenitás. Egy régi nigériai mondás szerint mindig jobb más pálcájával csapkodni a szavanna füvét.
Mint tudjuk, az a fő, hogy mi itt és most kimaradhassunk a harc mezejéről, ne a mi ifjúi szívünkből folyjék ki a vér. Nem szeretnénk, ha a mi ifjainkat vinnék háborúba, bár ezt senki sem kéri tőlünk, nem is fenyeget ilyen veszély, de olyan jó félni egy kicsit, unalmas is lenne a kampányidőszak. A háború egyetlen ellenszere a béke, ki kell maradni a háborúból! – halljuk mostanában igen gyakran. Nem szeretnék akadékoskodni, de szerintem a háború egyetlen ellenszere az, ha nem robbantják ki. És akkor mindenki kimarad belőle. Ugye, ez eléggé békepárti álláspont! És akkor most nem kellene lázasan keresni a kompromisszumot.
Itt jut eszembe egy másik történelmi korszak, az olaszországi hetvenes évek, amikor az uralmon lévő Kereszténydemokrata Párt egyik vezető politikusa, Aldo Moro az egykori kétosztatú világrendszerben kitalálta a „történelmi kompromisszum” fogalmát. Az eltérő ideológiájú pártokat be akarta integrálni egy nagykoalícióba, hogy a gyakori kormányváltástól szenvedő olasz parlamentarizmust stabilizálja. Legfontosabbnak a baloldallal kötött kompromisszumot tartotta, 1963 és 1968 között a szocialista párttal, 1974 és 1976 között a kommunistákkal építve ki jó viszonyt. Emlékeztetnék, hogy akkorra a kommunisták már Enrico Berlinguer vezetése alatt elfordultak Moszkvától. A kommunista és a kapitalista világrendszer közötti ellentétek időszakában azonban továbbra sem jelenthetett békét Olaszországban az olasz kommunistákkal való szövetkezés. Morónak ráadásul ott voltak a saját pártján belüli ellenfelei is, akik minden eszközzel le akarták járatni őt.
A Vörös Brigádok elnevezésű terrorszervezet azonban 1978-ban elrabolta őt, majd sikertelen tárgyalások után megölték. Politikai elemzők azóta is boncolgatják, hogy kik is küldték a „vörös” jelzővel felcimkézett terroristákat, de egy biztos: nem véletlen, hogy éppen azt a Morót akarták kiiktatni a forgalomból, aki akkoriban a kompromisszum sikamlós mezejére akarta terelni az olasz és nyugati politikát.
Emlékeimbe idézek egy román politikust, aki a kétezres években megpróbálta közel hozni egymáshoz a magyar és a román fiatalokat, megszabadítani őket a megcsontosodott előítéleteiktől, közvetíteni, békíteni akart a két népcsoport között. De egyik harcias oldalon sem voltak túlságosan fogékonyak erre. Ő pedig megszégyenülve távozott a politika terepéről. Őt is megcsalta a kompromisszum hamis reménye.
Persze voltak a történelemben sikeres kompromisszumok is. A hatvanas évek elején Nyikita Hruscsov Szovjetuniója odavitte a forradalmi Kubába az atomrakétákat, így alkualapot teremtett, hogy e rakéták kivonásának fejében rábírja az Egyesült Államokat, hagyja békén a diktatúrától frissen megszabadult kis közép-amerikai államot.
Az eddig elmondottak tanulsága tehát, hogy létezik jó vagy rossz, időszerű vagy időszerűtlen, szükséges vagy szükségtelen, önbecsapó vagy ésszerű, önigazoló vagy valóság által megkövetelt kompromisszum, attól függően, hogy kik, hol, mikor, miért, kiért, kivel és milyen körülmények között kötötték.
Milyen jó lenne, ha a mindenkori akaratok akadálytalanul, mint kés a vajban haladhatnának egyenesen céljuk felé! De amíg vaj helyett ágyúkkal táplálják az emberiség nagy részét, a kések is csorbulnak az egyenlőtlen játszmákban. A kompromisszum ugyanis sokszor az eleve nyerésre ítéltek nyereménye, és az eleve vesztésre ítéltek vesztesége. És akkor az már nem kompromisszum.