Könyvvásár volt Bukarestben, s néhány napig az egész életem erről szólt. Még ma is a hangulata tart fogva, mint a másnaposság.
De jó másnaposság ez: a kultúra italát kortyoltam. Ami nem azt jelenti, hogy folyton csak a legmagasabb levegőben üldögéltem. Könyvet bemutatni szociális esemény: aki odajön, akivel találkozom, akivel odasétálok a Romexpóba, az mind „kultúra”. És nemcsak az emberek, hanem a folyamatok is, és nemcsak a folyamatok, hanem a villamos és a forgalom, a dudálás és a slattyogós papucsok kavalkádja.
Milyen főszerkesztő az, aki hátizsákjával téblábol a vásárban, s olykor nem talál vissza ahhoz a standhoz, amelyiket már vagy háromszor meglátogatta? De hát ez is a főszerkesztő. No meg az is, aki embereknek mutatkozik be, beszélget velük, Matcát ad nekik, fogadásokon vesz részt, fröccsöt kóstolgat – mint Esterházy mondja, ha mértékkel iszunk, a mennyiség nem számít –, moldovaiakkal beszélget, és megállapítja, hogy sokban hasonlítanak a romániai magyarokhoz, félelmeikben és ideáljaikban egyaránt.
A kultúra: az éber ember. De nemcsak az éber ember, hanem az is, akinek eszébe sem jut a kultúra, mégis részese. A Romexpóban az az érdekes, hogy a miccs- és egyéb árus, aki morogva löki eléd a tányért az udvaron, ott van gyakorlatilag Tatiana Niculescu vagy Patapievici mellett. Nem lehet eltekinteni tőle. Arra int, hogy minden kultúra, még ha Shakespeare jobban is tetszik, mint a favillák.
Az író pedig ember. Megállítanak, és beszélgetést kezdeményeznek, de esetleg csak abban reménykednek, hogy közöljük őket, vagy tapogatóznak, vajon vállaljuk-e a negatív kritikát, és ha megkérdezem, melyik könyvről szólna, gyanakodva figyelnek: azt akarom-e mondani, hogy csak bizonyos kötetekről írhatnak?
A kultúra az, hogy délelőtt Rostás Zoltán ül az egyik asztalnál, délután meg a másiknál ül, én meg hullafáradt vagyok. De máris odajön hozzám egy szerkesztő, aki Thomas Schlessert mutatja be nekem, én meg adok a francia írónak egy Matcát, és megkérdezem, lefotózhat-e valaki bennünket együtt a lappal. A válasz igenlő, tehát vidámkodunk egyet.
A Bookfesten az ember is megtörténik: nemcsak köteteket lapozgatunk, hanem embereket is. Az író, ahogy hirtelen átölel hátulról; ahogy leveszi a cipőjét, mert töri a lábát; ahogy felolvas egy verset, amelyet neked ajánlott abban a pillanatban; ahogy magyarokról kezd beszélni, mert tudja, hogy magyar vagy.
Minden kimerültség ellenére, amelyet naponta érzünk, a könyvvásárokra szükség van, és nemcsak gazdasági értelemben. A reménynek van szüksége rájuk: hogy az, amivel foglalkozunk, mégiscsak kavarog, örvénylik: működik. Végül is ebből is élünk, meg ebben is élünk, és már harminc éve azt halljuk, a végét járja. Talán egy haldoklóval randevúzunk, mindenesetre azt látjuk, él.
A vásár fokozatosan „nő”: az első napokon, szerdán, csütörtökön és pénteken, még nagyon kevesen vannak, alig támolyog valaki a standok között. Aztán szombaton mintha hirtelen az egész Bukarest ott gomolyogna, mindenki könyveket lapozgat, elviselhetetlen a meleg, mindenki a kedvenc íróját keresi és könyvbemutatókra lohol meg dedikálásokra vadászik, kávéra és vízre szomjazik, a mellékhelyiséget keresi kétségbeesetten. Mindenki menekül, de mindenki ott van.
És a leginkább valóban a remény van ott. Egy nagybányai hölgy minden könyvvásárra lejön, minden íróval lefényképezteti magát. Remek a humora, az alkata, akár a piknikus őserő. Mikor nézed a képeit a közösségi hálón, azt érzed, semmi baj nincs a világgal, az irodalommal pláne. Ha egy nő többszáz kilométert utazik, hogy átölelhessen egy írót, akkor még ezer évig biztosítva vagyunk bármi ellen. Mindig is írtál, mást úgyse tudsz – de egy ilyen olvasó olyan, mint a levegő: észrevennéd, ha hiányozna.
Így ér körbe a könyvvásár. Elindulsz frissen, megérkezel holtfáradtan; elindulsz, mert muszáj, megérkezel reménnyel teli. Minden nap újrakezded. A lábad egyre nehezebb, a szíved egyre könnyebb. Nincs is már üres fele a pohárnak.