Furák vagyunk mi, emberek, ugyanis nagyon szeretjük a versengést, mindig a legnagyobbat, legmagasabbat, a legdrágábbat, a legújabbat, a leg-legebbet keressük mindenben. Számolunk, mérünk, majd ezek alapján minősítünk, rangsorolunk még akkor is, amikor nincs helye a rangsorolásnak. Ha visszaemlékszünk, a rendszerváltás utáni időszakban, főként a marosvásárhelyi véres márciust követő években a magyar közösség által szervezett vagy részvételével zajlott események – legyenek azok világi vagy egyházi események – alkalmával a nemzetféltő román testvéreink a magyar zászlókat számlálták. Így történt ez a csíksomlyói ünnepi zarándoklatok alkalmával is, az irrendentizmus, az ország testi épségére törő magyar veszély mértékével tették egyenlővé a piros-fehér-zöld lobogók számát, de ugyanígy cenzus tárgyát képezték az Árpád-sávos vagy a kék-arany, illetve vörös-fekete székely lobogók is. No meg állandó téma volt a zarándoklat résztvevőinek száma: míg az állami hatóságok és rájuk hivatkozva a hírforrások tízezrekről számoltak be, a magyar források százezreket emlegettek, idén is háromszáztíz-háromszázharmincezerre becsülve a zarándokok számát.
Holott talán nem a számok a fontosak. Sokkal fontosabb az a tény, hogy immár harmincnál több esztendeje minden év pünkösdszombatján zarándokokkal telik meg a Kis- és Nagysomlyó-hegy közti nyereg, az, hogy a Székelyföld, az ország, a Kárpát-medence és a nagyvilág minden szegeletéből érkeznek hívek, hogy együtt imádkozzanak, hogy együtt énekeljék egyházi énekeinket, hogy megéljék a lelki együttlét, a hitbéli, nyelvi és kulturális közösség élményét. Egyházi embertől hallottam vagy olvastam: nem baj, ha nemcsak zarándokok érkeznek Csíksomlyóra, hanem szép számban jönnek turisták is, mert az itt kapott élmény hatására a turistaként érkezők között is lesznek, akik zarándokként távoznak. Lehet, hogy a szereplésvágy, a megmutatkozási igény sarkall embereket a búcsún való részvételre, de aki egyszer megtapasztalja a sok-sok ezer ember által együtt mondott ima, együtt énekelt zsoltár, a puszta együttlét semmihez sem fogható élményét, az hatása alatt is marad. Mert a búcsú közösségi élményt ad, amit – ez éppen ennek tulajdonítható hatalmas médiaérdeklődésnek is köszönhetően – sokan igyekeznek megélni magányosodó, önző, befelé forduló társadalmunkban.
Mégis, a közösség, a közösségi élmény iránti igény él az emberekben. Ezt bizonyítja főként a kisközösségekben az imacsoportok, lelkiségi mozgalmak, rózsafűzértársulatok, az egyházi kórusok léte és működése vagy profánabb megközelítésben a települési rezesbandák, színjátszócsoportok, táncegyüttesek léte iránti igény, és ugyancsak a közösségi élmény mozgatja a vidékünkön nagy népszerűségnek örvendő önkéntes tűzoltóalakulatok működését. Megannyi hasznos kezdeményezés, amely a közösségi élményen túl értelmet adnak a résztvevők életének, hasznosnak érezhetik magukat a közösség számára. S nem a létszámuk, a működési évek száma, az imaalkalmak, a fellépések vagy bevetések száma adja jelentőségüket, hanem a közös, önzetlenül végzett ténykedés, a közösen vállalt és leküzdött nehézségek, a közös siker és a közös elégtétel.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy idén is számadatokat olvastam a sajtóban a csíksomlyói pünkösdszombati zarándoklatról: hányan voltak?, hány helyről érkeztek?, hányan szenvedtek balesetet?, hányszor kellett beavatkozzanak a mentők?, hány rendőr biztosította a rendezvényt? Ezek is fontos dolgok, illetve azok lehetnek némelyek számára, de a legfontosabb, hogy évről-évre megtelik a hegynyereg önként érkező, senki által nem kényszerített zarándokoló idősekkel és fiatalokkal, megtelik imával és énekkel. A mise előtti és utáni közös gyaloglás során pedig egymásra figyelünk, vigyázunk, majd elégtétellel nyugtázzuk, hogy idén is békésen telt az esemény, hogy a nagy tömeg után nem maradt szemét a hegynyeregben. Hogy ettől különbek lennénk? Nem hiszem… Csupán másak vagyunk. Erre pedig nem a számok világítanak rá.