Azon gondolkodtam, hogy elbeszélgethetnénk a történelemmel meg az irodalommal.
„Milyen érdekes, és milyen elkeserítő is, hogy az erdélyi író legfőbb kérdése ezelőtt háromszáz évvel szinte ugyanaz volt, mint ezelőtt száz évvel, és mint ma is elég gyakran: hogyan lehet megtartani a szülőföldet legalább a könyvekben?” – mondta Markó Béla az idei csíkszeredai könyvvásár megnyitóján; a szöveget a Transtelex közölte. És arra gondoltam, ha el tudnánk beszélgetni – nem is a történelemmel meg az irodalommal, hanem saját magunkkal, akkor ki tudnánk lábalni ebből a dilemmából. Hiszen nyilvánvaló, hogy a szó: tett, és ilyen értelemben valóban nem fölösleges folyton a szülőföldről írni, melyet elveszettnek érzünk.
De miért veszett volna el? Szívem városa, Kolozsvár, a mai napig ott van, ahol akkor volt, amikor 1972 nyarán kihoztak a szülészetről, s az a szülészet is szülészet a mai napig. A Brassai épülete mára a János Zsigmond Unitárius Kollégiumé, az azonban éppen olyan, mint akkor, amikor én oda jártam; az egyetem is ott áll, a Házsongárd is ott terül el, a Fellegvár is, a Monostor is ott terpeszkedik, és legutóbb, amikor a barátnőmmel hosszabb ideig a városban voltunk, a Széchenyi tér is ott, ahol eddig.
Természetesen az udvar, a tömbházak közötti varázslatos udvar, ahol felnőttem, már rég csupa garázs, és ez felkavart; de a Brassai udvara is kicsinek látszik, holott oda nem építettek semmit. Nem léphetsz kétszer ugyanarra a szülőföldre.
„Amikor a nyári Borz-táborban megszületett A sütő című Borz-szám ötlete, akkor pontosan erre volt bennünk igény. Jelentéskioltásra. Amiben nincs törekvés ellenideológiára, sem ellenhagyományra, sem ellenirodalomra. Nem antiideológia, hanem anideológia, nem antipolitika, hanem apolitika, nem antisütő, hanem A SÜTŐ.” – mondta Láng Zsolt már harmincegy éve. Ugyanezt be lehetne jelenteni a szülőfölddel kapcsolatban is. Valahogy úgy képzelem, hogy folyton állunk valami fal előtt, amelyen egy emléktábla döbröződik, és könnyes szemmel bámuljuk előbb a falat, aztán a táblát, végül a semmit. És miközben én is könnyen és szívesen bámulok, azért mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez az életnek csak egyetlen pillanata, nem tehetjük fel rá az egészet.
Az Éneklő Borz egy beszélő folyóirat volt, ez a felolvasásuk a marosvásárhelyi állatkert majomházában különösen emlékezetes. Harmincegy év alatt sok minden történt, például megszűnt ez a jelenség, az Éneklő Borz fantasztikus jelensége. Ez is természetes folyamat volt: a fiatalság elmúlt, az irodalomra kezdtünk másként figyelni. Hát még mennyi minden történt annyi évszázad alatt! Nemcsak Tamási és Orbán Balázs, akiket Markó a szövegében emleget, hanem Kali Ágnes és Nagy Dániel, Selyem Zsuzsa és Méliusz József. A nosztalgia az irodalomnak is csak az egyik lehetősége vagy látásmódja.
Van ennek a szülőföld-szárnyalásnak egy geopolitikai stichje. Vissza kell jönni, mert el nem mehetünk. Sokunk identitása is erre épült, talán mindannyiunké. De mi van, ha az irodalom nem egy már meglevő identitásról szól, hanem arról, amit most teremtünk magunknak az írás révén? Mi van, ha azt jelenti, hogy elindulunk egy kalandra, amelyik a lehető legszemélyesebb? Hogy magunkat keressük, nem azt, amit már jól megtaláltunk?
A szülőföld: félelembe burkolt látszatbiztonság. Azt mondjuk, a szülőföld a legfontosabb, és közben minduntalan panaszkodunk. Megtart, mondjuk, de legfeljebb ennek az örök elégedetlenségnek tart meg, vagy a parttalan nosztalgiázásnak. Ott vagyok New Yorkban, Brisbane-ben, Pretoriában, és képeslapokat nézegetek a Hargitáról.
Retorikailag egy határok nélküli Európára vágyunk, valójában viszont az iskolaudvarra, ahol csak magyar gyermekek voltak folyton, és magyar tanárok rekcúmozták őket. És csodálkozunk, hogy amit estig raktunk, leomlik reggelre.
Éppen ezért: beszélgessünk el a történelemmel, az irodalommal, és saját magunkkal. Még kiderülhet, hogy saját magunkat is meg tudjuk lepni.