Hétfőn véget ért az idei sznúker világbajnokság. A krónikások minden bizonnyal feljegyzik majd, hogy Kyren Wilson a sportág 23-ik olyan világbajnoka, aki a sheffieldi Crucible Színházban szerezte meg a címét, továbbá, hogy ismét lesújtott „Crucible átka”, mert Luca Brecel, aki tavaly először emelhette magasba a trófeát, idén nem tudta megvédeni a címét, már az első fordulóban kiesett. Úgy gondolom azonban, hogy a statisztikai adatokon túl el kell mondanom valamilyen értékelő kommentárt is az eseményről. Nos, mint e sportág rajongója, azt nem állíthatom, hogy az idei világbajnokság csalódást okozott, az viszont tény, amelyet több szakkommentátor is megállapított, hogy a játék színvonala visszaesett a korábbi évekhez képest. Voltak ugyan ádáz küzdelmek, nagy csaták, de top-játékosok is elkövettek nagyon sok bosszantó hibát szinte minden játszmában.
A szakemberek, edzők, játékoson minden bizonnyal kielemzik majd ezeket és levonják a megfelelő következtetéseket is. Jómagam itt inkább egy általánosabb érvényű jelenségre hívnám fel a figyelmet. A 2000-es évek elején megjelent egy akkor még lobogó hajú fiatalember, bizonyos Ronnie O’Sullivan, aki fenekestül felforgatta a sznúker világát. Kreatív stratégiai játékával valósággal forradalmasította a sportágat. Ő nem annyira a lökések precizitására helyezte a hangsúlyt, mint a fehér golyó minél tökéletesebb ellenőrzésére. Így aztán erőfeszítés nélkül juttathatta a lyukakba a piros és a más színű golyókat, játéka gyors, szemet gyönyörködtető volt. Egy idő után mindenki a ma már hétszeres világbajnok és minden más rekord birtokosa stílusában játszott. Voltak ugyan kísérletek más játékfelfogásokra, a kínai versenyzők a pengeéles megoldásaikkal, Judd Trump pedig a fizika törvényeinek látszólag ellentmondó „csúsztatott” lökéseivel lepte meg a világot, ám az O’Sullivan-iskola előbb-utóbb maga alá gyűrte őket is. Az a különös helyzet állt elő, hogy a sznúker látványos fejlődésének kirobbantója, Ronnie O’Sullivan a sportág további fejlődése legnagyobb akadályává vált. A játékosok nem kerestek új utakat, a sznúkerező elit ugyanazt a stílust képviselte, ők maguk pedig az évek múltával vesztettek a frissességükből. Ha jól megnézzük ma szinte ugyanazok jutottak el Sheffieldbe, akik már tíz évvel ezelőtt is ott voltak, a játékuk viszont időközben megkopott. A sznúker ma egy új messiásra, egy új anti-Ronnie O’Sullivanre vár, aki újabb forradalmat robbanthat ki.
Ami igaz a sznúkerre, azt hiszem, hogy igaz nemcsak a sport, hanem a művészetek, a tudomány, sőt a társadalom és a politika egészére is. A hegeli dialektika azon törvénye, miszerint a mennyiségi felhalmozódások minőségi ugrásokba csapnak át, érvényesülni látszik egy-egy iskolát teremtő személyiség megjelenésével. A zene Mozart után teljesen más lett, mint előtte volt, Picasso után már senki nem akar visszatérni Boticelli, vagy Caravaggio stílusához és a fizikának Einstein új dimenziókat nyitott. Filozófiai kérdés, hogy ezek a személyiségek mennyire természetesen jelentek meg. A társadalmi fejlődés „termelte ki” őket, vagy egyszerűen a zsenialitásuk tört magának utat akár az idők természete ellenére is? Ebben a vitában nem kívánok állást foglalni. Az azonban érezhető, hogy bizonyos helyzetekben a társadalom igenis vár egy személyiségre, aki képes forradalmi szemléletre és új irányt szab a művészet, a tudomány, vagy egy sportág fejlődésének. Ilyen zsenire most nemcsak a sznúker-rajongók várnak.
A messiás-várás azonban csapda is lehet. Elképzelhető, hogy hamis próféta érkezik a valódi forradalmár helyett. Gondoljunk arra, hogy egy Adolf Hitler nevű harmadosztályú festőt ugyancsak messiásvárók juttattak hatalomra. Ő is új hang volt a weimari köztársaságban, azonban ez a hang Németországot, Európa nemzeteit, mindenekelőtt a zsidóságot történelme legnagyobb tragédiájába vezette.
Ma úgy tetszik, hogy egy ilyen új vezető jelent meg Magyarországon is. Magyar Péter demonstrációin tíz és százezrek jelentek meg szerte az országban. Róla ma még nem tudni, hogy – képletesen szólva – egy új Ronnie O’Sullivan vagy csak egy múló politikai divat, netán a hatalom strómanja, aki megosztja az ellenzéket. De az igazi forradalmár bizonyosan utat tör magának, a csodavárók pedig legyenek nagyon óvatosak.