Van, ahol sokallják a turisták számát, másutt viszont kihasználatlanok a turisztikai szálláshelyek. Legutóbb a Kanári-szigetekről röppent fel a hír – remélhetőleg nem kacsa –, hogy Tenerifében tüntettek a turistaáradat ellen. A tiltakozók úgy ítélték meg, hogy a helyiek immár nem tudnak megbirkózni a vendégözönnel, no meg azzal sem, hogy a helyi vállalkozások, kihasználva a fokozott érdeklődést, elviselhetetlenül drágává tették az életet. A híradások számadatokat is közölnek, ezek szerint „tavaly 13,9 millió turista látogatta meg a 2,2 millió lakosú szigeteket”, ezzel párhuzamosan pedig „a spanyol nemzeti statisztikai intézet adatai szerint a Kanári-szigeteken élők 33,8 százalékát fenyegeti a szegénység vagy a társadalmi kirekesztés veszélye”. Ha emlékezetem nem csal, Barcelonából is tavaly-tavalyelőtt hasonló hírek érkeztek: a hatóságok korlátozták a turistacsoportok létszámát, az idegenvezetőknek megtiltották a hangosbeszélők használatát. Amsterdamban a luxus óceánjárók kikötését tiltották meg, ezzel próbálva mérsékelni a turistaáradatot, ugyanis állítólag itt jegyezték az egy helyi lakosra jutó legmagasabb vendégszámot. Aki járt Athénben, maga is tapasztalhatta, hogy a híres történelmi nevezetességeknél óriási sorokat kell állni a belépőkért, akárcsak Velencében, a sorállást előzetes online jegyvásárlással vagy több objektum látogatására feljogosító kombinált jegy vásárlásával lehet kiváltani, de ez nem jeleni azt, hogy nem egy hatalmas ember-tömeg közepén kell felkapaszkodni a meredeken, s közben a helyi biztonsági őrök figyelmeztető kiabálását hallgatni: Ne érintsék meg a márványt! A szuvenírgyűjtőket pedig busás bírsággal sújtják – joggal, teszem hozzá, ugyanis rövid idő alatt elfogyna az Akropolisz, ha mindenki magával vinne egy kis kavicsot vagy kődarabot. A kedvencem azonban a dubrovniki városatyák döntése volt: betiltották a történelmi városrészben a kerekes bőröndök használatát. Valóban, még a repülőterek tükörsima padlóján is zajt csapnak ezek a guruló alkalmatosságok, hát még milyen dübörgésnek járnak a végére a kockakővel burkolt óvárosokban…
Visszatérve a tenerifei tüntetésre: megütötte a fülem a számadat, miszerint a 2,2 millió lakosra évente 13,9 millió turista jut, azaz durván számolva minden helyi lakosra hat vendég. Ezzel szemben szűkebb pátriámban, Hargita megyében tavaly 144 800 érkező vendéget jegyeztek. Ha ezt összevetjük a megye lakosságának a legutóbbi népszámláláson jegyzett számával, azaz 291 950-nel, nagyjából két lakosra jut egy vendég. Országos szinten ugyanabban az időszakban 13 647 267 vendég érkezését jegyezték a turisztikai szálláshelyeken, s ha ezt az ország 19 053 815 lakosára vetítjük, megállapíthatjuk, hogy 1,39 lakosra jut egy vendég. Tehát a Hargita megyei turizmus az országos átlag alatt teljesít.
A jelek szerint mifelénk nem szükséges a turisták számát korlátozó intézkedéseket bevezetni, ugyanis azt mi magunk korlátozzuk esetleges turisztikai kínálatunkkal. Hiába az átlagból kiemelkedő kivételek, azok a turisztikai szereplők, amelyek valóban minőségi szállást, étkeztetést nyújtanak, s emellett változatos programokkal csábítják több napos maradásra a vendégeket, az összkép visszahúzza a kitörni vágyókat is. Ha szálláshelyet kínálunk, a potenciális vendég óhatatlanul megkérdi: jó-jó, de mivel lehet ott eltölteni az időt? Mert – ismétlem – a kifogástalan szálláshely, a remek konyha szükséges, de nem elégséges feltétele a vendégfogadásnak. Kellenek mellé utak, lehetőleg autópályák, közeli repülőterek, szakszerűen kínált látnivalók és egyedi, máshol elérhetetlen szabadidős programok, kikapcsolódási lehetőségek. Míg mindezt nem tudjuk biztosítani, sem a vidékünket felkereső vendégek száma, sem az itt töltött vendégéjszakák száma nem fog növekedni. A Kanári-szigetek lakói arra panaszkodnak, hogy a turizmus nem hozott a számukra jólétet. Minket nem fenyeget sem a jólét, sem a turisták özöne. A szigetlakók sokallják a turisták számát, mi keveselljük. Így kerülünk egyensúlyba…