„Fiatalok! Tiétek a jövő! Régebben úgy volt, hogy a miénk lesz.” Bizonyára sokan ismerik Sándor György humoristának ezt a szomorúan szellemes mondását. Milyen igaz! Életem hét évtizedes útjának minden egyes szakaszán a fiatalok álltak a politikai közbeszéd célkeresztjében, úgy is, mint a szebb jövő reménységei, úgy is, mint a rettenetes jövő áldozatai, úgy is, mint a jelen mihasznái. De több más korszakban is hányszor, de hányszor hallottuk az aggodalmas felkiáltást: „Mi lesz ezekből a fiatalokból?” A mindenkori „mai fiatalok” minden korszakban egyszerre jelentettek nehezen kezelhető masszát, bajosan irányítható társadalmi csoportot, a felnőttek számára érthetetlen, újfajta értékrendek hordozóit.
Nagyapám ifjan járta meg az első világháborút, a vele egykorúak fiatalsága ottmaradt a lövészárkok emlékeiben, lelkileg eleve megöregedve tértek haza. Gyermekeik már a Horthy-korszak reményteljes ifjúságát alkották, tagjait pontosan kitűzött cél felé terelte a hatalom: visszaszerezni az elszakított nemzetrészeket. A két világháború közötti fiatalok szegényebbik tömege álmaikan sem számíthatott felemelkedésre. Esélyük sem volt arra, hogy az ifjúság jómódú felével egyenrangú oktatást kaphassanak. És volt a fiataloknak egy másik része, amelyik ordas eszméknek esett áldozatul, s amelyiket az élethez való jogától is meg akartak fosztani.
A kommunista világban aztán bekövetkezett a történelmi szerepcsere: a volt mágnásoknak, gyártulajdonosoknak, földek birtoklóinak a gyermekei lettek margóra szorítottak, a kommunista rendszerek kezdeti szakaszában csak az egykor kisemmizettek csemetéi előtt nyitották meg az egyetemek kapuit. Ez utóbbiak számára valamiféle nagyszerű jövő képe terült szét a láthatáron. Az „osztályidegen” fiataloknak viszont csak az idegenség jutott osztályrészül.
Bár Magyarországon később (főleg az 1956-os események után) szelídült, ahogy mondani szokták „puhult” a szovjet hadsereg jelenlétére alapozott hatalom politikája, az előbb leírt különbségek még sokáig megmaradtak. Az ötvenes-hatvanas években született fiatalok a már nem éles fogú Kádár-rendszert ismerték meg. E korosztály számára a konszolidált politikai rendszer felszíni békéjében és biztonságában már értelmezhetetlen volt a szüntelen harc fogalma, az akkori tinédzserek érthető iróniával fogadták a nagy szavakat, az ünnepi szólamok ürességét, a kötelező magatartási formákat, a szófogadás mindenhatóságát, a maradi öltözködési elveket, és kinevették a felnőttek által véresen komolyan közvetített elvárásokat, a számonkérést, miszerint „Miért nincs értelmes életcélod, fiam?”. Pedig volt céljuk, mégpedig az (emlékszem, hiszen az én fiatal koromról van szó), hogy az életet a maga őszinteségében élhessék meg, korlátozások nélkül érezzék jól magukat egymás társaságában, vándorolhassanak az országútjain, saját zenéjüket hallgathassák.
Egy szó, mint száz, az a fiatal korosztály „problémát” jelentett a szocializmus Magyarországán. Emlékezzünk Cseh Tamás dalának híres soraira, miszerint „A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma.” Megjegyezném, hogy a Kádár-rendszer viszonylag nyitottabb volt a Rákosi-éra fullasztóan zárt börtönéhez képest, zavartalanul nyomulhatott be az állami médián és a hanglemez-kereskedelem révén Woodstock szelleme, a farmer-nadrág lázadó szimbóluma, a világból való kivonulás álomittas életérzése.
Érdekes fordulatként az a korosztály később maga is konszolidálódott, sőt, a nyugati hatvannyolcas nemzedék tagjaihoz hasonlóan fokozatosan a nyakkendős karrierépítés útjára lépett, a mesebeli nagy emberi célok meghúzódtak lelkének belső tisztaszobáiban. Tagjaik nemzették és megszülték azokat gyermekeket, akik viszont már egy másik forradalomnak, az informatikai robbanásnak a kellős közepébe pottyantak.
Innentől kezdve olyan gyorsan váltják egymást a fiatal korosztályok, hogy beleszédülünk. Ma már tudjuk, hogy az 1945 előtt születettek a „Veteránok” vagy az „Építők” kategóriájába tartoznak, utódaik az 1946 és 1964 között világot látott Baby Boomerek (melynek hatósági parancsra túlnépesedett akkori táborához magamat is van szerencsém sorolni), utánuk következik az X generáció, melynek tagjai 1979-ig bezárólag látták meg a napvilágot, nyomukban megjelent az Y, a Z, és az Alfa nemzedék.
Már nem is tudom igazán követni ezt a gyors korosztályi fluktuációt. Ma már nem olyan az „ifjúsági probléma” természete, mint a korábbiakban. Ma már a technológia fejlődése alakítja a felnövekvő gyermekek személyiségét, a felnőttek legfeljebb tanulmányok, felmérések révén próbálják nyomon követni látásmódjukat, életformájukat, szokásaikat.
Az igazi „mai” fiatalok a 2010 után születettek, vagyis a mai tizenévesek „Alfa” serege. Egyre aggódóbban gondolok arra, hogy milyen jövő elé néznek. A planéta nyugati felén egyre nagyobb mértékben öregszik a lakosság, a születésszám a vártnál sokkal rosszabbul alakul, kénytelenek lesznek nagyobb mértékben gondoskodni saját időskorukról, hosszabb ideig kell majd dolgozniuk. Eközben az intelligencia egyre mesterségesebb lesz, az emberi agytekervényekre egyre kisebb lesz az igény.
Ráadásul az egész földgolyóra leselkedik a környezet pusztulásának, a nagy kiterjedésű háborúknak a veszélye. De ha nem is következnének be ezek a borzalmak, önmagában is ijesztő, hogy a mai fiatalok már nemcsak a harmadik világban, hanem ezen a tájon is csupán kilátástalanságot vélnek látni a horizonton. Ha hinnék az ördögben, akkor sem kötnék most fausti egyezséget a fiatalság visszaszerzésének az érdekében. De – mint tudjuk – az ördög a részletekben van. A jelen és a jövő részleteiben. Azt már tudjuk, hogy a mindenkori jelen álmai általában szétpukkadnak a mindenkori jövőben, viszont a mostani körmönfont felnőttvilág felelőssége, hogy a fiatalok a jelent is birtokolhassák legjobb tudásuk és természetes értékrendjük szerint.