Egy kora reggeli látogatással kezdődött, vagy inkább folytatódik a mai napig is. És egyre többen ámulnak el láttán.
A pogánykori termékenységi rítusok elemeit őrző esővarázslás a locsolás analógiája révén vált vízbevető hétfői ünneppé. Az ősmagyar kultúrában gyökerező népszokás, amelyet hozzákötöttek a húsvéthétfői ünnepléshez valamikor egész Orbaiszéken elterjedt volt, ám az első világháború után már csak Szörcsén és részben a szomszédos Székelytamásfalván élt tovább. A kommunista hatalom azonban betiltotta. Az esővarázslás szokását az 1990-es évben dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató szorgalmazására újították fel lelkes fiatalok két székelytamásfalvi adatközlő, az akkor 83 éves Papp József és az akkor 80 éves Ambarus Sándor visszaemlékezései nyomán. Hat héttel húsvét előtt bekopogott hozzám Pozsony Ferenc, akit középiskolás korom óta ismertem, határozottan kiadta az ukázt: Volt Tamásfalván egy húsvéti szokás, vannak, akik még részt vettek benne 50-60 éve, kérdezd őket ki, húsvéthétfőn itt lesz a televízió, legyen mit rögzítenie. És lett!
Azóta is, mint minden évbe, mint egykoron egy héttel húsvét előtt kinézik a fiatalok maguk közül a békérőt, az egész szokás levezetőjét, irányítóját. Két karikás ostoros bérest is választanak ki, akik a szánt hajtják, s tizenkét „lovat”, 12 kemény legényt, akik a szánt a falun végighúzzák.
A szán egy erdőlő gyalogszán, amelyre lécek és fenyőágak segítségével egy sátorféle alkotmányt építenek. Fehér és piros szalagokkal díszítik. Rákötnek egy vontatókötelet, erre merőlegesen annyi egy másfél méter hosszú húzórudat erősítenek, ahány pár ló vontatja majd a szánt, rendszerint hatot. A szánba elhelyeznek egy vesszőkosarat vagy egy régi katonakuffert, valamint két fonott korsót. Egy „cigány”, kisebb gyerek bebújik a fenyősátor alá úgy, hogy ő ki ne látszodjék, csak a keze, amikor az adományokat átveszi.
A felcsengettyűzött, felfürgőzött lovak belefogóznak a szánba, már a csűrben rúgnak, nyerítenek, türelmetlenkednek. Előbb a jobboldali lovakat díszítik fel, ha maradt csengettyű, fürgő, akkor a baloldaliakra is akasztanak.
Díszes vőfélypálcával a békérő megy elöl, utána a lovak vontatta szán halad, kétoldalt a két béres, aki karikás ostorral noszogatja a lovakat, és a túlságosan kíváncsi bámészkodókat is elostorozza. A szán után jönnek a muzsikások, utánuk a jókedvvel éneklő legények.
A gazda a kapuban várja a szánosokat. A békérő köszönti őt, s megkérdezi, fogadják-e a szánosokat. Ha igen, úgy a békérő a gazdával kinyittatta a nagykaput. A lovak tropban hátrahúzzák az udvaron a szánt a csűrig, megtérnek, s visszajönnek a ház elé. Ott megállnak, a békérő verssel köszönti a háziakat.
A locsolóvers elhangzása után a ház gazdaasszonya s a leányai írott tojással ajándékozzák meg a szánosokat. A szánosok végigjárták a falut, utoljára oda érkeznek vissza, ahonnan elindulnak. Itt elköltik az ételt, az italt, amit adományként kaptak. Hajnalban a meglocsolt fenyőágakat amögé a csűr mögé, ahonnan indultak, elássák, hogy legyen aranyat érő eső azon a tavaszon is.
Hogy mennyire hatásos ez az esővarázslás, nem tudom, de azt igen, hogy valódi közösséget kovácsol a szokás őrzése, tovább adása. Mások pedig csodálkozva látják, hogy él még a székely falu, mert élni akar.