Két nappal ezelőtt volt Borbély László hetvenedik születésnapja. Ennek kapcsán jutott eszembe két történet az RMDSZ talán leghosszabb aktív karriert magáénak mondható politikusáról.
- Az összeesküvő
A kilencvenes évek elején mindketten parlamenti képviselők voltunk. Bukaresti magányunkban talán még jobban hiányzott nekünk a szép szó, magvas gondolat és a veretes mondat. Már nem emlékszem, hogy kinek az ötlete volt, de egy szűkebb baráti társaság, időnként felolvasóesteket kezdett szervezni hol egyikünk, hol másikunk szállodai szobájában. Ilyenkor rendszerint Tokay György, Elek Barna, Rákóczi Lajos, Márton Árpád, Madaras Lázár, Borbély László és jómagam jöttünk össze és politikus létünkre – horribile dictu – verseket, prózai szövegeket olvastunk fel a magunk gyönyörűségére (olykor mások is csatlakoztak a csoporthoz, de emlékeim szerint ez volt a „kemény mag”). Izgalmas dolog volt felfedezni, hogy Ady, Arany, Kosztolányi, Karinthy, Móricz milyen aktuálisak ma is, lelkünknek jólesett a klasszikusok érintése.
Persze a remekművek értelmezése, előadása tekintetében voltak közöttünk különbségek. Lelkes amatőrök voltunk ennek minden előnyével, de főleg hátrányával együtt. Ketten azonban egyértelműen kiemelkedtek közülünk: Márton Árpi és Borbély Laci. Az előbbi esetében ez érthető, hiszen Árpi hivatásos színész (azóta jogász is), Laci lenyűgöző előadásai viszont alaposan meglepték a társaságot. Persze, műkedvelő színészként neki is volt már előadóművészeti gyakorlata, de ezt nem mindenki tudta róla. Ő – mint mindent – ezt is komolyan vette, látszott, hogy felkészülten érkezett a találkozókra, nem szeretett improvizálni, előadásai kidolgozottak voltak.
Az RMDSZ frakció abban az időben (is) megosztott volt, az úgynevezett radikálisok és az úgynevezett mérsékeltek gyanakodva méregették egymást. Irodalmi estjeink híre hamarosan kiszivárgott – különösen miután Kiss Éva interjúkat készített velünk találkozóinkról egy brassói magánrádió számára. Egyes radikális barátaink szerint az irodalom csak álca, valójában összeesküvők vagyunk, titkos politikai találkozóink vannak, ahol ki tudja milyen szörnyűséges terveket szövögetünk nemzetünk elveszejtésére. Némelyek azt is tudni vélték, hogy Borbély Laci a csoportunk vezetője „mert ő jóban van a románokkal”. Egyikük meg is kérdezte tőlem, hogy miről szoktunk mi beszélgetni „titkos összejöveteleinken”. Mondtam neki, hogy találkozóink nem titkosak, őt is szívesen látjuk és verseket mondunk. „Aha, verseket… Borbély Laci és a versek… na ne röhögtess!” – mondta, legyintett és továbbment.
- Nemcsak érti, de szereti is a viccet
Ha fiatalkoromban is olyan népszerű lett volna a stand up comedy mint manapság, akkor valószínűleg nem újságíró, hanem ilyen kabaréművész lettem volna és mondjuk Sztenda Pista művésznéven egyszemélyes előadásaimmal szórakoztatnám most a nagyérdeműt, no de akkoriban még a műfaj is ismeretlen volt számomra. A középiskolában szerettem parodizálni a tanáraimat, osztálytársaimat, bár produkcióimnak nem mindig volt osztatlan sikere. A csábításnak később a parlamentben sem tudtam ellenállni és baráti társaságban parodizáltam kollégáimat. Borbély Laci kiváló médiumnak bizonyult, különösen azért, mert a hangszínünk is nagyon hasonló (volt aki telefonbeszélgetésünk alkalmával össze is tévesztett bennünket).
Érdekes, hogy azok, akiket így utánoztam, általában nem örültek ennek, gúnyolódásnak vették (őket aztán már nem is parodizáltam). Volt azonban egy kivétel: Borbély Laci. Aztán elérkezett 2017 februárja, amikor Ágoston Hugó Borbély Lászlóval készített interjúkötetét jómagam mutattam be a bukaresti Petőfi Művelődési Házban. Buday Richárdnak, az intézmény vezetőjének az az ötlete támadt, hogy a bemutató végén parodizáljam is a könyv főszereplőjét. Nemcsak, hogy nem sértődött meg, de láthatóan jól szórakozott.