Ünnepeink általában megszokott forgatókönyv szerint zajlanak: ünnepi viselet, fellobogózott tér, lelkesítő szónoklatok, alkalomhoz illő kórusművek, szavalatok, népdal- és néptánc-előadás, egyházi áldás, koszorúzás, közös himnuszéneklés. A megszokott koreográfia biztonságot ad, a szervezők, közreműködők és résztvevők egyaránt tudják, hogy mire várjanak, mire számíthatnak, mit kapnak az eseménytől. Gondot okozhat az, hogy a rutin ne csapjon át unalmas ismétlésbe, a megszokás ne torkolljon monotóniába, fenntartva az érdeklődést az esemény iránt.
Bizonyára ünnepeinkhez, azok rítusaihoz is hozzá kell öregedni, fiatal korban, netán gyerekként nehéz felkelteni a kíváncsiságot, az érdeklődést, felébreszteni az igényt az ünnepi esemény iránt, a szervezők nagy képzelőerővel, gazdag fantáziával és mérhetetlen kreativitással kell rendelkezzenek ahhoz, hogy az ünneplésbe bevonják a fiatalokat, a gyermekeket is.
A március 15-i székelyföldi ünnepségek alkalmával láthattuk, tapasztalhattuk, hogy sok esetben sikerült elérni a fiatalok ingerküszöbét, sikerült Petőfit kihámozni a kötelező tananyag mázából, a márciusi eseményeket sikerült földre hozni a pátosz magasságából, kézzelfogható, közvetlenül és személyesen megélhető eseménnyé tenni. Ilyen megnyilvánulások a fiatalok által összeállított verses vagy zenésműsorok, a lovas felvonulások, vagy a kisgyermekek számára és bevonásával a huszárcsákókészítés.
Nagyon ötletesnek tartom a gyergyóújfalvi Elekes Vencel Általános Iskola felső tagozatos diákjai bevonásával megszervezett rendhagyó megemlékezést: pedagógusaik ötletét megvalósítva a magyar forradalom személyiségeihez köthető ételeket, süteményeket készítettek el közösen, s közben érdekes információkat hallhattak a szóban forgó személyiségekről. Így készítették el Arany János egyetlen lejegyzett receptje alapján a Marcza-fánkot, Jókai kedvencét, az azóta az ő nevét viselő bablevest, az ínyenc hírében állt Petőfi kedvencei közül az almás süteményt, Damjanics Jánosné Csernovics Emília kuglófját, a Vörösmarty Mihály által elsiratott töltött káposztát, a Kossuth Lajos által kedvelt – később az ő nevét viselő – mandulás pozsonyi kiflit. S közben plakátot készítettek az ételek névadóiról, közölve róluk a fontosnak tartott információkat. Az eseményről beszámoló tudósítás szerint a gyerekek megismerkedhettek a kokárdával, annak jelentőségével és érdekes történeteket tudhattak meg a szabadságharcban résztvevő nőkről.
A másik esemény, amely felkeltette az érdeklődésemet a Madarasi-Hargitán szervezett fáklyás sízés volt. A résztvevők élménybeszámolóiból és az eseményen készített fényképeken, videofelvételeken látottak alapján arra következtetek, hogy nagyon sokan vettek részt, több, mint ezer fáklyát osztottak szét a résztvevők között, s az este sötétjében a rövid, de tartalmas ünnepi szónoklatok elhangzása után a sízők égő fáklyával a kézben sífelvonón jutottak fel a pályák legmagasabb pontjára és ereszkedtek alá a lángok fényénél. Az ünnepi sízés a tábortűz körüli együttléttel ért véget, jó hangulatban.
Tehát ünnepelni nemcsak kimérten, fesztív körülmények között, megilletődve lehet, hanem felszabadultan, szívvel-lélekkel bekapcsolódva, spontán módon, anélkül, hogy profánná, hétköznapivá tennénk az ünnepet. Mint ahogy lehet ünnepelni egyházi vagy katonai ünnepi rítusok, szokások szerint, és lehet ünnepelni oldott családi környezetben is. Ha így ünnepeljük például március 15-ét is, azt jelenti, hogy az ünnep életünk részévé vált, mondanivalóját, üzenetét elsajátítottuk, magunkénak érezzük, bekerült családi ünnepi szokásainkba a családi ünnepek mellé, bizonyítva, hogy élő – azaz megélt – ünneppé lett.