Lassan divattá válik az illegális bevándorlás csődjét a multikulturalizmus álmának összeomlásával összemosni. A Willkommenskulturnak becézett illegális bevándorlás intézményesítését megelőzően Angela Merkel is a multikulturalizmus eszméjének kudarcáról beszélt. Erre a kudarcra a jeles atomfizikust a végül német állampolgárrá vedlett török vendégmunkások echt németté asszimilálásának nyilvánvaló kivitelezhetetlensége döbbentette rá.
Pedig az a német multikulturalizmus, melyről Angela Merkel és szociálliberális sugalmazói korábban áradoztak, eleve képtelenség volt. Egy hamis fogalom, melynek a más nyelvűek és kultúrájúak erőszakos asszimilálásának, azaz nyelvüktől és kultúrájuktól való gyöngéd megfosztásának gyakorlatát kellett volna elfednie, össze sem omolhatott, hiszen nem volt egyéb mint egy fogalmi szappanbuborék.
Pedig maga a „multi” azaz a „több” és a kultúra mint az egyén legintimebb önazonosságának lényege csak a másságok egyenlőségének terminusával lehetett volna adekvát módon leírható. Azaz egy multikulturális társadalom tagjai (amelyen egy többnemzetiségű állam állampolgárait illene értenünk) csakis eltérő nyelvi-kulturális közösségek tagjaiként alkothatnának a szó szigorú értelmében vett multikulturális társadalmakat, melyek kereteiben mindannyian kötelességüknek (egészen pontosan jól megfontolt érdeküknek) tekintenék a másik nyelvének és kultúrájának elsajátítását is.
Effélére csupán a modernitás kezdeteinek polgári közösségeiben, azaz a középkor végének városaiban nyílhatott lehetőség. Itt minálunk, Erdélyben például. De a királyi Magyarország összes perifériáján, a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján is. Ezekben a városokban nem volt szükség lingua francara (azaz közvetítő nyelvre), mert a városi közösség minden polgára a másik nyelvét is szinte már anyanyelvi szinten beszélte.
Ezt a modernitás által úgymond meghaladott nyelvi-kulturális állapotot lehetett volna multikulturalizmusként emlegetni. Bár a modern multikulturalizmus fogalom az eredeti tényállást már eleve megcsonkította azzal, hogy a nyelvet már nem tekintette „multi”-nak. Ami látszatra csak fogalmi takarékosságnak tűnhet. Valójában azonban az új terminus magát a megnevezni szándékozott tényállást fordította ki önön lényegéből.
A romániai magyar olvasónak fölösleges bizonygatni, hogy miben rejlik a különbség. Ceaușescu bukása után a – nevében amúgy már korábban multikulturális – Babeș-Bolyai Tudományegyetemet nyilvánosan is román-magyar-német multikulturális egyetemmé nyilvánították. A gesztust Angela Merkel kolozsvári látogatásakor még büszkén méltányolta. Csakhogy néhány magyar és német szakon vagy mellékszakon kívül továbbra sem volt nyoma sem semmiféle tényleges kölcsönösségnek. Az egyetem és a város nyilvános terein – a Ceaușescu-ideológia egyfajta meghosszabbításaként – Gheorghe Funar égisze alatt, akit a város szabad polgárai ültettek a polgármesteri székbe, továbbra is a magyarellenesség uralkodott. Ami az adott körülmények közt némi „demokratikus” ellenállást is kihívott maga ellen. Az asszimiláció folyamatai időlegesen lelassultak, de meg nem törtek, hogy aztán mára ismét felerősödjenek. Paradox módon éppen a „szabadságjogok” kiszélesítésének következményeként. A településnapok, melyeken a magyarság egy-egy napra vagy hétre a városok központját is birtokba veheti, az ellenállás reflexei lazulnak, az asszimiláció ismét hódíthat, hiszen lám a „románok” elviselnek bennünket. Mind tökéletesebb román tudásunkra alapozva pedig jobban is érvényesülhetünk. Sőt mind jobban… Nem szólít meg bennünket senki, ha egymás közt a nyilvánosságban is magyarul szólalunk meg, akkor meg miért ne beszéljünk magunk közt is románul? Esetleg több rokonszenvvel szemlélnek bennünket.
Az „eredmény”: a diktatúra bukása óta a magyarság aránya több mint felével csökkent. Amiben persze (az egyébként korántsem esetleges) kivándorlásnak is megvan a maga szerepe.
Nyilvánvaló tehát, hogy a multikulturalizmus már eleve az asszimiláció meglehetősen átlátszó előszobája volt csupán. Erre ébredt rá Angela Merkel, s általában a nyugati elit. Az illegális migránsok tömeges beáramlása nyomán a multikulturalizmust sietve át is keresztelték integrációvá, azaz beilleszkedéssé. Hogy a lényegről, az asszimilációról, azaz a beolvadásról továbbra is eltereljék a figyelmet…
A végeredményt ma már a nyugati nagyvárosok antiszemita és antipalesztin tüntetéseinek gyűlölettől csöpögő szeánszai teszik mindenki számára láthatóvá és hallhatóvá. A beilleszkedés is csődöt mondott.
Érthető, hiszen a másságok egyenlőségére alapozott (csupán közösséginek elgondolható) nyelvi-kulturális együttélés helyett a muszlimok az asszimiláció elleni tiltakozás gyanánt az önkéntes szegregációt, azaz a többségi nyilvánosságtól tudatosan elzárkózó no go zónák kialakítását választották.
A nyugati társadalmak nem akartak közösségként élni együtt velük. Ma is bevándorló hátterű németekként, franciákként, olaszokként, angolokként, belgákként emlegetik és ekként akarják „beilleszteni” is őket – ez idő szerint még többségi – társadalmaikba. Tették ezt kezdetben mindenféle nyelvi-kulturális engedmény nélkül. A németek még az iszlám vallást is liberálissá próbálták átalakítani, ami nyilvánvaló önellentmondás. A liberalizmus ugyanis természeténél fogva ateista, az iszlám viszont a legmerevebb vallásos dogma. Az iszlám liberalizálása a felszámolásával egyenértékű. A kereszténység esetében is mindinkább annak bizonyul. A nyugati államok ma már – hogy a nagyobb bajt megelőzhessék – akár az önfeladás látványos gesztusaira is hajlamosak.
Sajnos úgy tűnik: későn.
A formálódó többség már aligha fog engedményeket tenni – nekik…