Gyerekkoromban maroshévízi bérelt lakásunk szomszédságában állt a zsinagóga. Titokzatos hely volt, kapuja, ajtója mindig zárva volt. Udvarára néha beszöktünk a szomszédos udvarból, ha átpattant a labda. A zsinagóga környékén nem élt zsidó család, pedig az etnikai szempontból nagyon színes, tarka városkában szomszédunk volt a szász Emma néni, aki számolni tanított minket anyanyelvén, a román Leontina néni, aki piciny háza tornácának küszöbéről követte az utca történéseit, s a magyar szomszédok egy része idegen csengésű családnevet viselt, ami cseh vagy német eredetről árulkodott, ugyanis a 19. század végén, a 20. század elején a hirtelen fellendülő faipar számos nincstelen embert vonzott a térségbe a Monarchia minden térségéből. A zsinagógát kerültük, nem használtuk játszótérnek udvarát, s nem amiatt, mert elhittük volna a badar történeteket, amelyekkel némelyik felnőtt ijesztgetett minket, inkább a hely szakralitását tiszteltük, ugyanúgy, mint a közkertes katolikus templom udvarát. Gyermekként még ismerhettem a városban pár zsidó orvost, értelmiségit, kereskedőt, de a hetvenes évek végére vagy az égi hazába vagy az óhazába költöztek, a végén már csak egy családról tudtunk, Weiner bácsiról és feleségéről, kamaszként tőlük vásároltuk a rágógumit, ugyanis Izraelben élő rokonságuk úgy segítette őket, hogy az akkori Romániában hiánycikknek számító apróságokat – pl. rágógumit – küldött eladásra. Weiner bácsi élete vége felé már nem volt hol templomozzon, az utolsó nagy kiköltözési hullám alkalmával – ugyanis az akkori kommunista államvezetés fejpénzért árusította az országban élő zsidó, szász és sváb közösség tagjait Izraelnek és Németországnak – a távozó közösség lebontotta templomát. Ma benzinkút áll a helyén.
Minap Désen jártam, s a téli napsütésben sétálva körbejártam a belvárosát. Vasárnap lévén örömmel tapasztaltam, hogy az ünneplőbe öltözött emberek nemcsak a görögkeleti templomokat, hanem a ferences barátok szép, barokkos ízlésű templomát és a reformátusok nemrégiben restaurált gótikus református templomot is betöltötték, megszentelve az Úr napját és megtisztelve önmagukat. Sétám a zsinagógánál ért véget. A hatalmas barokk templom kapuján, ajtóin rozsdás lakat. Udvarát panelházakkal és kétes ízlésű lakóházakkal építették be. Az épületekkel megfojtott hajlék málladozó vakolatával is impozáns, arról tanúskodik, hogy még nem is olyan régen, a vészkorszakig népes közösség élt a városban, köztük számos értelmiségi és művész, aki tevékenységével a magyar kultúrát, tudományosságot gyarapította. E közösség emlékét ma már csak a szülővárosom melletti kis faluban, a szintén a fa kitermelésén és feldolgozásán felemelkedett Galócáson született Izsák Márton viszi tobább. Azon a településen, ahol egy ideig Déry Tibor is dolgozott nagybátyja üzemében. Izsák Márton a legendás hírű marosvásárhelyi művészeti középiskola legendás hírű igazgatója volt, aki felkutatta a székelyföldi falvakban a lappangó tehetségeket, összegyűjtötte az általa vezetett intézménybe, és az ott végzett diákok képezték a kolozsvári akadémia magyar hallgatóinak sorát, a mai idősebb erdélyi magyar képzőművészek őt tekintik mentoruknak.
Gyermekkori emlékfoszlányaimat és dési sétám élményeit hívta elő a Tóth Tamás rendező Frici és Aranka című filmje, amelyben Bölkény Balázs és Szakács Hajnalka eleveníti fel Karinthy Frigyes és Böhm Aranka szenvedélyes kapcsolatának és viharos házasságának történetét. Az alkotás tragikuma nemcsak Karinthy korai halálában, hanem Böhm Arankának halálvonaton való elhurcolásában csúcsosodik ki. A filmet pedig éppen január 27-én, a zsidó holokauszt napján vetítették nálunk, Csíkszeredában. A mozit mint intézményt nem szeretem, a film megvalósításának módja sem ízlésem szerint való volt, ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem ezt az alkotást. Nem, mert segít ébren tartani az emlékezetet, nem feledteti a történelem szörnyűségeit, azt, hogy ember vált az ember farkasává és faji, vallási alapon igyekezett megsemmisíteni, kiirtani egy népcsoportot. Ez a figyelmeztetés számunkra, kisebbségi sorban élőkre hatványozottan érvényes, gyakrabban szembesülünk a butaságból, elvakultságból, előítéletekből táplálkozó intoleranciával. Ezért nem felejtem, hogy gyermekkoromban lakásunk szomszédságában még zsinagóga állt.