Mi az, ami a magas rangú politikusokat, tisztségviselőket száguldó állapotukban is védi, ápolja és eltakarja? Megmondom: ez az úgynevezett konvoj. Az utca embere maga is megtapasztalja, amint egy adott pillanatban szirénázó rendőrkocsik kíséretében fekete járművek sora suhan végig a belváros zsúfolt útjain, miközben a „szürke mezei” autók félénken félrehúzódnak, s még a motorkerékpáros és a biciklis is behúzza fülét-farkát. Közben a benzingőzős teret betölti a hangosbemondó recsegő-parancsoló hangja, amely pillanatnyilag felülírja a közlekedés fair-play szellemét.
Külpolitikai újságíróként, főként külföldi tudósítóként magam is megismertem a konvojok törvényét, melyek nem a közlekedési demokrácia szabályait követik, hanem a hivatalosság terhét viselők épségét hivatottak oltalmazni. Olaszországban és Romániában voltam már utasa az effajta konvojoknak, ilyenkor ugyanis a sajtó képviselői számára külön kisbuszt állítottak be a sorba, hogy együtt haladhassanak az odaérkező magyar államelnök, miniszterelnök vagy más magas tisztséget ellátó személy látogatása, úti programja idején. Az újságírók azok, akik menet közben is dolgoznak, rázkódó járműben próbálják eltalálni a laptop billentyűit úgy, hogy a következő megállásnál előre rohanhassanak a konvoj közepére fényképezőgépeikkel, kameráikkal vagy mobiljukkal rögzíteni az eseményt, a beszédet, a nyilatkozatot, a kézfogást, egy emlékmű előtti tisztelgést. Majd visszarohanni a hátul lévő kisbuszhoz, mert ha az újságíró nem éri el a továbbindulás pillanatát, lemarad, mint a borravaló. Hiszen a konvoj nem vár.
A konvoj egy szervezetten felépített zárt világ, melynek a közepe táján guruló kocsiban ül a magas rangú vendég, mellette a magas rangú vendéglátó, egy másikban a magyar nagykövet, megint egy másikban a delegáció különböző tagjai, és ott vannak a fogadóország biztonsági emberei, a testőrök, és a kocsisor előtt a felvezető rendőrautó, hátul a motoros rendőrök. Volt olyan eset, amikor saját gépkocsival kellett részt vennem a programokon, ilyenkor az én autómat is beengedték a konvoj végére, nekem kellett vezetni, s nem is bírtam az embertelen iramot, a hátul biztosító motoros rendőrök ki is kerültek, én pedig leszakadtam. Mert a konvoj nem vár.
Mint ahogy a szerkesztőségem sem várt, munkaadóimat nem érdekelte, hogy milyen körülmények között szerzem az információt, konvojjal vagy angyalszárnyakon, esetleg teleportálással jutok el a helyszínekre. Ezért is igyekeztem, ha volt rá mód, helyet kapni a sajtóbuszban.
Egyszer az egyik hivatalos sofőr elmondta nekem, hogy konvojban vezetni kész őrültség, életveszélyes. S hogy ez mennyire így van, jól illusztrálja a következő eset. Az egyik magyar női politikus erdélyi látogatásán a sajtó részéről csak ketten vettünk részt az eseménysorozatban, Oláh Tibor fotós és én mint a nemzeti hírügynökség embere. Ketten voltunk a konvoj végén haladó kisbusz utasai. Viszont ez a jármű nem bírta azt a sebességet, mint amennyivel a konvoj többi gépkocsijának kellett időre eljutnia a célhoz. Ezért a szervezők azt az utasítást adták, hogy a kisbusz szakadjon ki a konvojból, a két médiamunkás legfeljebb utólag fut be, úgy tudósít majd. Tibinek viszont elsőrendű feladata volt, hogy magáról az érkezésről készítsen pillanatfelvételeket. Össze is kaptam a szervező sajtóssal, aki nyersen vágta hozzám a mondatot: „Csak nem gondolod, hogy a sajtó miatt fogunk elkésni!”. Ezt kár volt mondania. Szakmai egóm felhorgadt, és rövid veszekedés közben kifejtettem, hogy éppen a politikusnak érdeke a sajtónyilvánosság. Végül megszületett az egyébként szabálytalan megoldás: Tibivel beültettek az elöl haladó rendőrautó hátsó ülésére. Akkor érzékeltük, hogy a két román rendőrt a szentlélek tartja életben (bennünket is velük sorsközösségben), mert többször is az utolsó pillanatban sikerült e suhanó, szirénázó gépkocsiból félre sodortatni autókat, lovaskocsikat, bandukoló kordékat. Minden ilyen művelet után az egyik román rendőr keresztet vetett. A konvoj közepén a védettség melegében soha nem lehetett érzékelni a sor élén végrehajtott életveszélyes zsonglőrmutatványokat.
A konvojokkal kapcsolatos konkrét élményeim azonban valamiféle kortünetként álltak össze bennem, találóan jelképezték, miként épül fel a világ. A magas tisztségviselő testi épségét konvojba zártan kell védenie egy egész apparátusnak, ennek érdekében semmi nem számít, amit a közlekedésrendészeti szabályok a közember számára előírnak. A konvojon belül az öltönyös-nyakkendős utasok egy másik dimenzióban léteznek. Mint ahogy a holdra szállt űrhajós is saját különös szemszögéből látja az égen forgó otthoni földgolyóját, olyan idegen tájként érzékeli a konvojon belüli személy az „odakinti” valóságot. A konvoj ugyanis nem csupán halad, száguld, hanem kifejezetten hasít a városi, erdei, pusztai utakon, és a kiváltság kényelmében az odabent ülő a táj mozdulatlan vagy éppen csak battyogó, de mindenképpen alázatos szereplőit látja az ablakon át. Amikor egyszer átkeltünk konvojjal az Ojtozi szoroson, és már moldvai földre értünk, láttunk parasztembereket, akik kucsmájukat levéve adták meg a tiszteletet az úri karavánnak.
Emlékeim konvojai már rég felbomlottak, olykor izgalmas élmény volt bennük ülve száguldani, de legjobb volt kiszabadulni belőlük. Az ablakon túlról éppen most behallatszó újabb szirénahangok szirénhangjai nem csábítanak már, sokkal jobb inkább rádiójegyzetet írni róluk egy mozdulatlan asztalnál.