Az emberiség létfenntartója a történelem kezdetei óta a parasztság, tapintatosabb nevén a mezőgazdasági munkásság volt. Ez a népesség tartotta el az összes többi társadalmi réteget. A törzsfőnököket, a fejedelmi- és királyi- és császári udvarokat, a demokrata eliteket. A papságról, az értelmiségről, a mesteremberekről, majd az ipari munkásságról nem is beszélve.
A 19. századig a lakosság 90 százaléka paraszt volt. Ezt a hatalmas többséget soha senki nem hallgatta meg és nem képviselte. Mintha nem is létezett volna. Mára kisebbségbe szorult, de a helyzete a jelek szerint nem sokat változott. Meghallgatni ma is legfeljebb a választásokon hallgatják meg. De nem igen van párt mely valódi parasztokra bízná a parlamenti képviseletét.
Jellemző, hogy a paraszt a mai közbeszédben (és nem csak a magyarban) a bárdolatlanság és az ostobaság szinonimája.
Hogy a kultúra legcsodálatosabb termékeinek zömét ez „kulturálatlan”, sőt „primitív” népréteg hozta létre, s hogy társadalmaink épen azért zuhannak mindinkább a közönségességbe és a primitivitásba, mert ez a réteg elveszítette a kulturális életre gyakorolt befolyását, nyilvánvaló. A magas színvonalú népzenét, az elbeszélő irodalmat, a képzőművészetet, melyben a mindenkori magas kultúra is gyökerezett, manapság mindinkább kiszorítja a giccs, s ami még fájdalmasabb a művészetet tendenciózusan zűrzavarrá züllesztő abszurd ötletkavalkád.
Hogy a mezőgazdasági dolgozókat a politikum ma is „paraszti” kasztnak minősíti, mi sem szemléltethetné világosabban mint a mai Németországi helyzet. Németországot „paraszttüntetések” bénítják meg. A német demokrácia minden jel szerint az utolsókat rúgja, de közben a zöldeket (sic!) képviselő német gazdasági miniszter – akinek újabban a szó szoros értelmében bujkálnia kell a tüntetők elől – a „paraszttiltakozásokat” tekinti a demokrácia, sőt egyenesen az állam ellen irányuló legveszedelmesebb fenyegetésnek.
A kormányt kritizálni ugyanis a mai német demokráciában annyit tessz, mint a demokrácia létjogosultságát kétségbe vonni. Meghökkentő ideológia.
Ennél már csak az meghökkentőbb, hogy a kormányzat az ukrajnai háború terheit a mezőgazdák rovására próbálja előteremteni. Hogy voltaképpen mi köze van Németországnak Ukrajnánoz, azok kívül, hogy Hitler annak idejében az Európában páratlan ukrán termőtalajt Németországba szerette volna áttelepíteni, nehéz lenne megmondani.
A békekötések nyomán örökérvényűvé nyilvánított határok védelmének szentsége? De akkor Németország miért nem sietett a szerbek segítségére, amikor az Amerikai Egyesült Államok Szerbia határait megsértve bombázásokkal segített Koszovót független állammá nyilvánítani.
Most arra kell a német mezőgazdászok, vasutasok és mások pénze, hogy Ukrajna visszaszerezze azokat a területeit, melyeken a kisebbségben lévő ukránok ugyanolyan durván megsértették az oroszok emberi jogait, mint a szerbek Koszovóban az albánokét.
Van valami értéke az emberi jogoknak és a határok sérthetetlenségének, ha az elveket bárki a saját szája íze szerint értelmezheti. Ahelyett, hogy a kisebbségi jogok olyan méltányos és mindenkire azonos elvek szerint alkalmazandó szabályrendszerét dolgoznák ki, melyek a határok megbontása nélkül is lehetőséget teremtsenek a kisebbségi kérdések megoldására. Ilyesmiről azonban szó sem lehet.
Ehelyett amiatt, hogy a német mezőgazdaság érdekeit az AfD is támogatja a tüntetéseket még a viszonylag mérsékelt jobbközép (az USD) egyes politikusai is fasiszta mozgalomnak titulálják. És egy olyan pártnak a betiltását követelik, melyet bizonyos tartományokban a népesség többsége támogat, s országosan is 23 százalékon állnak.
Ez már valóban a demokrácia agóniája. Európa közepén…
Még szerencse, hogy a nyugati értelmiség java része ebben a tekintetben is a jó oldalon áll. Elég, ha csupán a neves német írónő Juli Zeh, vagy a nem kevésbé jelentős francia író Michel Honellebecq nevét említem.