Úgy hozta a véletlen, hogy két rendkívül érdekes, könyvet olvastam el egymás után. Az egyik Kepes András: Két macska voltam című regénye, a másik pedig Philippe Sands történelmi munkája, a Patkányút, amely bár tudományos kutatás eredménye, vetekszik egy detektívtörténet izgalmasságával.
Ha Kepes András neve ismerősen cseng olvasóimnak, az nem véletlen, ő hosszú ideig volt a Magyar Televízió (amikor az még komolyan veendő intézmény volt) műsorvezetője, ő szerkesztette a Desszert című méltán nagy nézettségű beszélgetőműsort. A szerző nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját és termékeny íróvá vált. Egy önéletrajzi és több szépirodalmi könyv fűződik a nevéhez. Legutóbbi műve a Két macska voltam irodalmi formában dolgozza fel a közelmúlt drámáit, egyéni sorsokon keresztül világít rá egyrészt a rendszer cinizmusára, másrészt arra, hogy az évtizedeken át hordozott titkok milyen személyiségtorzulást idéztek elő egy egész generáció képviselőiben. A regény cselekménye túllép Magyarország határain, megismerkedhetünk a délszláv háború okozta lelki sérülések utórezgéseivel is. Főhőse, György rendőr lesz, aki azonban saját múltja után is nyomozni kényszerül és döbbenetes felfedezéseket tesz. Kiderül, hogy apja hiába menekült a diktatúra elől egy vidéki tanyára, lelkiismeretével ott sem tudott elszámolni. Az már csak ráadás, hogy az az ember, akit György apjaként tisztelt, bár nem szeretett, voltaképpen nem a vér szerinti apja, a valódi szülő egy szerbiai partizán, aki ’56-ban Budapesten megmentette az apaként ismert férfi életét és elszerette annak szeretőjét, aki aztán bemártotta az ÁVO-nak megmentőjét. Zavaros, kibogozhatatlan közelmúltra bukkanunk, ha megkaparjuk a valóság felszínét, ahol a jók egyben rosszak is, az agresszorok maguk is áldozatok és körkörösen egymás farkába harapnak, mint Karinthy két macskája, aki álmában volt, s akik kergetik egymást.
Fikció, mondaná erre az ember, ha nem venné rögtön a kezébe a másik könyvet, ami már valódi történelem, minden szavát dokumentumok, fényképek igazolják. Kezdetben Philippe Sand nem akart egyebet, mint megírni annak az SS tábornoknak az élettörténetét, akinek a parancsára és a felügyelete mellett kiirtottak mintegy százezer zsidót, többek között Sands majdnem egész családját a mai Ukrajnához tartozó Lvivben (akkori nevén: Lembergben). Szerzőnek szertencséje volt. Megtalálta az egykori körzetparancsnok, Otto Vächter fiát, Horstot, aki nemcsak hajlandó beszélni apja és anyja életéről, meggyőződéseikről, de a brit történész rendelkezésére bocsát több mint 1800 oldalnyi dokumentumot. Ebben ott vannak szülei levelezései, anyja naplója, apja pártkarrierjét igazoló dokumentumok – valóságos kincsesbánya ez egy kutató számára. Horst ugyan segítőkész és nyitott, de nem hajlandó elítélni az apját, sőt épp azért gyűjti ő maga is az emlékeket, hogy felmentést találjon annak az embernek a viselt dolgaira, akit maga jóformán nem is ismert, csak anyja elbeszéléseiből tudott róla, hogy ő az apja. Otto Vächter SS dandártábornok élete és karrierje önmagában is érdekes, tanulmányozása révén megtudhatjuk, hogy hogyan működött a náci káderpolitika, miként tett jobb sorsra érdemes embereket lelketlen gyilkológépekké, de a könyv igazán döbbenetes része az, amelyben azt tudhatjuk meg, mi történt Vächterrel a háború befejezése után. Nos, három évig az Alpokban bújkált, a szovjet és az amerikai hírszerzés orra előtt rendszeresen találkozott a feleségével és más támogatóival, majd 1949-ben Rómába szökött, ahonnan az úgynevezett patkányúton Argentinába akart menekülni. Ez nem sikerült neki, mert 1949 júliusában máig tisztázatlan körülmények között meghalt. Megtudjuk azonban, hogy a náci szökevényeket nemcsak a Vatikán magas rangú tisztségviselői, többek között Alois Hudal püspök segítették, de a hidegháború beköszöntével már az amerikai hírszerzés is, amelyik megpróbálta „megfordítani” és rávenni őket, hogy a szovjetek után kémkedjenek. Otto Vächter egyik kollégáját Karl Hass-t például beszervezik az amerikaiak. Tartótisztjének – Lucid A. Thomasnak – a fia feleségül vette ügynökének, Karl Hassnak a lányát, gyerekük – akivel a könyv szerzője találkozik – ma Svájcban él és a brit kutatótól tudta meg, hogy egyik nagyapja egykor az ameriokai, másik nayapja pedig a náci, majd az amerikai hírszerzésnek dolgozott, de az sem lehetetlen, hogy a szovjetek is beszervezték.
„A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.” (József Attila)