Idén a Brassói Lapok 175. évébe léptünk. Öröm ez és felelősség. Gyakran szinte teljesíthetetlen feladat vállalni azt, amit elődeink ránk róttak. A Brassói Lapoknak volt egy olyan, 1895-ben megfogalmazott irányelve, amelyet a mai napig is érvényesnek tekintek, és amelynek betartása a mai felbolydult és ellenségeskedő világunkban nem is olyan egyszerű. Abban az évben, egy 1849-es vezércikkre hivatkozva megírják a szerkesztők, hogy a lap megpróbál minden olyan cselekvés, történés mellé állni, és azt reflektálni, ami összefog. Azt is hangsúlyozzák, hogy nem hajlandók semmiféle olyan mozgalmat, ideológiát támogatni, amely szétválaszt. A lap a magyarság összefogását kívánja és fogja szolgálni, semmiképpen sem a széthúzást.
Szép dolog ez, mondhatnánk. Csak megvalósítható-e a 21. század második évtizedének derekán? Úgy tűnik, hogy nem. Olvasom Andrey Mir médiatudós, a Posztzsurnalizmus, avagy az újságok halála című könyvét: „Hajlamosak vagyunk a média elfogultságát összeesküvés-elméletekkel magyarázni. A probléma gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak. A média természetéből fakadóan erősíti a megosztottságot, azt is mondhatnánk, hogy ez a lételeme. Korábban a hirdetésekből élő média a konszenzust erősítette, az előfizetésekből fenntartott viszont a düh szításában érdekelt.”
Az internet és a közösségi oldalak elterjedése súlyos csapás a hagyományos sajtóra. A huszadik században az újságok legfőbb bevétele a hirdetésekből származott, így gazdasági érdekeikkel ellentétes lett volna a túlzott elfogultság, hiszen a példányszám csökkenését okozta volna. A rendszeres újságolvasók között túlsúlyban voltak a középosztálybeliek, márpedig ők eleve kevésbé voltak vevők a szektás és pártos elfogultságra. Ezért a lapokban az objektivitásra törekvő tudósítások voltak túlsúlyban, és ami kevés vélemény megjelent, az is kiegyensúlyozottabb volt – ez pedig a közvélemény mérséklését és a konszenzust szolgálta. A széles olvasótábor megszólítása érdekében a lapok igyekeztek nem a megosztó kérdéseket a középpontba állítani. Mivel a piacból éltek, viszonylag könnyen távol tudták tartani magukat a politikai pártoktól.
Csakhogy az internet elterjedésével a hirdetési bevételek megcsappantak, majd elapadtak. A Mir által idézett adatok szerint a 2000-ben még 20 milliárd dollárnyi hirdetési bevétel 2018-ra tizedére csökkent. A hirdetők ugyanis rájöttek, hogy az interneten és a közösségi médián célzottan bombázhatják a profiljuknak megfelelő felhasználókat. A napilapoknak így más forrás után kellett nézniük. Leginkább az online fizetett tartalmaktól reméltek bevételt.
Az előfizetőkért és a kattintásokért folytatott verseny a bulvár, a szenzációhajhászás és a pártos elfogultság irányába kényszerítette az online médiaszereplőket, írja Mir. Aki illúziónak nevezi a feltételezést, hogy a hírfogyasztók a tényekre és az elfogulatlan beszámolóra kíváncsiak. A közösségi média normáit egyre inkább átvevő tekintélyes lapok leginkább csak arra kellenek, hogy legitimálják az olvasók szektás politikai előítéleteit. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha maguk is egyre elfogultabbá válnak, és egymásra licitálva hergelik önigazolásra vágyó, ideológiai tekintetben homogén olvasótáborukat. Aminek következtében a médiába vetett bizalom drámaian zuhan.
Esszéje végén Mir megjegyzi, hogy mára a média megtalálta az internet korában is működő modellt. De ezért le kellett mondania eredeti céljáról, és helyette posztújságírássá, kevésbé finoman fogalmazva propagandistává kellett válnia. Mivel azonban az újságok és az olvasók egyaránt elégedettek ezzel a helyzettel, aligha remélhetünk jelentős változást – véli Mir.
Én azért azt remélem, hogy az olvasóink is tiltakoznának ez ellen a felvetés ellen. Mir állításával szemben – nem az a kérdés, hogyan rakjuk rendbe a médiát, hanem az, hogyan tudunk együttélni vele – engem egy másik kérdés foglalkoztat: túlél-e minket a sajtó, át tudjuk-e segíteni a túlsó partra?