Katonakorom óta a karácsony némi szorongást okoz, nehezen tudom átadni magam a születés örömének. Lövészárokban töltöttem 1989 decemberének utolsó és 1990 januárjának első napjait. Lőttek ránk és lőttünk rájuk. Mai napig nem tudom, hogy kik lőttek ránk és kikre lőttünk. A forradalomnak nevezett és hitt romániai rendszerváltás vérzivataros napjai voltak, zavaros napok, amelyekben mai napig tisztázatlan események történtek. Sorkatonaként társaimmal a nagyszebeni események tanúi, részvevői, szereplői, áldozatai voltunk.
Minap egy remek román játékfilmet láttam, Tudor Giurgiu Libertate című alkotását. Előrebocsátom, nem szeretem a mozit mint intézményt, zavar a hatalmas képernyő, a nagy hangerő és feszengek a kényelmetlen székben. Ezt a filmet mégis megbabonázva néztem végig az első percétől az utolsóig, s már a stáblista pörgött és a nézők fészkelődtek, szedelőzködtek a nézőtéren, mikor kezdett megszűnni a bűvölet. A szervezett szervezetlenség bűvölete. A képernyő mérete fokozta a látvány élményét, a máskor zavaró hangerő az éjszaka sötétjében az ideiglenes hálóhelyünkön, fejünk fölött elsütött gépfegyversorozat fülsüketítő ropogását juttatta eszembe. Tudtam, éreztem miről beszélnek, mit mondanak a vásznon látott személyek, mit mond a tekintetük.
A látottak csak megerősítették bennem a harmincnégy éve élő bizonytalanságot, szorongást, s bár nem vittek közelebb az események megértéséhez, néhány sejtésem beigazolódott egy-egy kiemelt egyenruhás személy szerepével kapcsolatban, illetve sikerült egy-kép puzzle-darabkát a helyére raknom – mindez azonban édeskevés ahhoz, hogy teljes képet kapjak arról, tulajdonképpen minek voltam részese akaratomon kívül Nagyszebenben.
Mert a fegyveres konfliktusokban a katonák – ha csak nem zsoldosok – akaratukon kívül vesznek részt. A zsoldosok, a hivatásos állomány szerepének megítélése már nem ennyire egyértelmű, ők szabad akaratukból szegődtek katonának, vállalva, hogy ott vetik be őket, ahol az államrezon szükségesnek tartja. S mint már a történelem folyásából tudjuk az állam érdeke nem mindig azonos az állampolgárok, a széles néptömegek, a társadalom nagy része érdekeivel, holott mindig az ő nevükben járnak el az általuk megválasztott politikusok. Lásd a végeláthatatlannak ígérkező ukrajnai fegyveres konfliktust, amelyben eleddig nincsenek nyertesek, csak vesztesek.
A film megerősített abban, amit egyébként a filmről írt kritikájában is megemlít a rendszerváltás után született, vagy legalábbis azután szocializálódott fiatal szerzője: „az 1989-es forradalom kulturális emlékezetében egyrészt vakfoltok tátonganak, másrészt felnőtt egy olyan generáció, amely számára a forradalom már csak közvetett (és nem közvetlen) történelmi eseményt jelent”. S a FilmTett fiatal kritikusa azt is megjegyzi, hogy „A Libertate nem akar rendet teremteni a káoszban (három évtizeddel később sem), és a rendező jól érzi, hogy éppen ebben mutatkozik meg a film ereje.” Véleménye szerint a film „nem érdekelt abban, hogy mitizált képet fessen a forradalomról”, s az alkotásban „nincsenek hősök, sem ördögök, de áldozatok, hataloméhesek és opportunisták annál inkább”. A kritikus megfogalmazza a kulcsmondatot is: „Giurgiu szándékosan nem foglal állást olyan történelmi vitákban, melyekben mai napig sem született konszenzus”.
Nem született konszenzus, mert nem tárta fel senki az igazságot. Meg a valóságot. Csak részigazságok láttak napvilágot, résztörténetek kerültek be a köztudatba, az összkép megrajzolásával még adós a történészszakma. S harmincvalahány év teltén csak erősödik bennem a felismerés, hogy a bizonytalanság ebben a kérdésben is – mint sok másban – még hosszú ideig élni fog.
Bennem, az események résztvevőiben emlékeket, érzéseket idézett fel a film. A fiatal nézőkben reményeim szerint kérdéseket fogalmaz meg, s e kérdésekre előbb-utóbb a válaszok is megszületnek. Majd ezek fogják feloldani katonakoromban tapasztalt, s azóta alkalomadtán feltörő szorongásomat.