Az utóbbbi hetekben Napoleon megint lerohanta a világot. Mármint a Napoleon című film, hiszen manapság a forgalmazóknak nem celluloid szalagokon kell szétküldeni a másolatokat, hanem digitálisan minden megoldható.
Igy, a legtöbb országban, szinte egyidőben töltötték meg a mozitermeket az előzetes reklámkampányokkal alaposan felcsigázott nézők, méghozzá olyan pénzügyi sikerrel, amelyek túlszárnyalták a legvérmesebb reményeket is.
De nemcsak a bevétel volt jelentős, hanem a bemutatókat követő komment-özön is majd minden közösségi oldalon, amelyek nyelvektől függetlenül voltaképpen két alapvető nézet köré csoportosultak.
Az egyik elismeri a nyolcvanhat éves angol rendező, Ridley Scott érdemeit a nagy csatajelenetek bemutatásánál, hiszen Austerlitz, Borogyino vagy éppen Waterloo úgy marad meg ezután nemzedékek emlékezetében, ahogyan most látták, sok kamerás felvételeken, a panoráma- és közelképek látványos ötvözetével, még akkor is, ha imitt-amott felfedezni úgynevezett CGI-okat is, ami voltaképpen nem jelent mást, mint kompjúterek létrehozta képsorokat.
A másik viszont azt veti a rendező szemére, hogy mind Napoleon személyiségének a megformálásánál, mind az események időrendi bemutatásánál alaposan eltért a történelmi hűségtől. A franciák különösképpen azt fájlalják, hogy szegény Napoleon és bajtársai egyetlen szót sem szóltak országuk nyelvén, hanem a meglehetősen hosszú, több mint két és fél órás filmben csak angol szavak hangzanak el, ezért írta egyikük, Ridley Scott és társai megérdemelnék, hogy ezért a filmért életük végéig a Szent Ilona szigetére száműzzék.
Vajon miért ennyire eltérőek a nézők véleményei? Azt hiszem, a kiindulópont ott lehet, hogy nagyon sokan elfelejtik, nem egykori leírásokon vagy újrajátszott jeleneteken alapuló történelmi dokumentumfilm-fűzéreket láthatnak most a mozikban , hanem egész egyszerűen egy rendező által elképzelt művészfilmet, amelynek a címtől kezdve egészen az utolsó képsorokig a történelem csak az általános, nézőcsábító kerete és az alkotók mindenekelőtt úgy bánnak vele, ahogyan maga a filmes műfaj megköveteli. Legyen izgalmas, legyen cselekményes, legyen látványos, emberi sorsok kapcsolódjanak össze és szakadjanak szét, és lehetőleg mozgassanak meg, nyelvektől függetlenül, de a figyelmet mindvégig éberen tartva, minél több húrt a nézők érzelemvilágában.
Nem kellenne felednünk, hogy ami magát a napoleoni évek történelmét illeti a maga valóságában, az minden apró kis részletében nyomonkövethető a világ összes tankönyveiben és abban a közel tizenötezernyi kötetben, amely számos nyelven erről a korszakról megjelent, nem is beszélve a szépirodalmi feldolgozásokról, amelyeknek élén ott áll a klasszikus tolsztoji Háború és béke.
A történelem az bizony történelem. Az irodalom az irodalom. És a film az film. Különösképpen mifelénk, Kelet- és Közép-Európában hajlamosak vagyunk mindezeket ötvözni és úgy tekinteni a történelemre, mintha azt újraírhatnák az írók és forgatókönyvírók képzeletében kiszínezett személyiségek, jellemrajzok vagy történetek, méghozzá olyképpen, hogy amit megfogalmaznak ma, annak évszázadokon vagy évtizedeken át visszanyúló érvényessége is lenne.
A Napoleont tehát tekintsük életrajzi és történelmi elemekkel fűszerezett filmnek, de nem történelemnek, amely képes arra, hogy az otthonülős és képernyő-bámulós streaming világban is kimozdítsa az embereket azokba a mozitermekbe, amelyeket már-már végérvényesen bezártnak véltünk.
És reméljük, hogy ez tovább tart, mint a császár száznapos visszatérése.