Korniss Péter neves, többszörösen díjnyertes magyarországi fotográfus – saját magát nevezi fotográfusnak és nem fotóművésznek – 1967 és 2022 között folyamatosan fényképezte a kolozsvári Szék falut és lakosait. Hosszú úton című, a Bookart kiadónál megjelent, ugyancsak tekintélyes albumában ezekből a fotókból válogatott és székelyföldi körútján több városban is ezekről beszélt.
Az 1989 előtti, főként fekete-fehér fotók igazi mesterpéldányai a fotóművészetnek, különösen a település közösségi eseményeiről készült felvételei olyan kisugárzóan egyetemesek és emberiek, hogy átérzik, megértik bárhol a világon.
A rendszerváltás után, évről-évre, Széket is elérték a változások hullámai: nem maradtak nyomok nélkül a külföldi vendégmunkával, a műszaki fejlődéssel, az infrastuktúra telepítéssel, az urbanizációval, a világhálóval kapcsolatos változások, amelyeket itt is, mint Erdély sok más vidéki településén, a globalizáció kifejezéssel jellemezhetnénk.
Ma már az esküvőket ott is hatalmas sátorban tartják, az ifjú pár és kisérői nem népviseletben, hanem a legdivatosabb mennyasszonyi ruhákban és szmokingban, csokornyakkendővel jelennek meg, a lakások berendezése megváltozott, az egykori táncházak helyét már a bulik vették át, a falusi kocsmából bár lett, és szekerek helyett autók közlekednek a főutcán. Korniss Péternek ez utóbbi felvételei már inkább olyan színes dokumentumfotók, amelyek jól példázzák, voltaképpen három évtized alatt hogyan alakult át egy addig zárt, örökölt hagyományokat és saját értékrendet megtartó közösség.
Lehet ezen búslakodni, sírdogálni, de az alapvető kérdés megmarad: a széki, a székely vagy bármiféle más erdélyi falu megtartható skanzennek, pusztán turisztikai látványosságnak, ahol olykor megállnak a turistabuszok, a leszálló vendégek az eredetiséget és egzotikumot keresve fényképezgetnek, majd tovább mennek, vagy az ott lakóknak is joguk van arra, hogy a huszonegyedik századi civilizációhoz méltó életet éljenek, ahogyan ők szeretnék, még akkor is, ha különböző innen-onnan érkező modelleket igyekeznek lemásolni?
Az igazság az, hogy valahogyan, valamiképpen az arany középutat kellenne megtalálni. Hogy próbáljuk megtartani azt, amit értéknek, amit egyedinek tekintettünk, de ne zárkozzunk el attól sem, amit ez a világ hoz számunkra.
Vannak kisérletek erre. A falusi faépületek megmentése vagy újragondolása ide tartozik, akárcsak az egykori népviseletek beillesztései a ma ruhatárába, a korabeli népi receptek és gyógymódok újra felfedezése, különböző néptánc és népművészeti alkotótáborok létesítése, régi udvarházak és más épületek megmentése, de úgy érzem, hogy mindezzel még csak csipkedjük a témát, amelynek jóval mélyebb, jóval jelentősebb kitárgyalásához nem csak egy-egy konferenciánál hosszabb időre, hanem rendszerességre, folyamatosságra és világra való kitekintésre is szükség van.
Társadalomtudományi szakembereink, néprajzosaink, településeik sorsát a szívükön viselő polgármestereink, önkormányzati képviselőink szép számmal vannak ahhoz, hogy közösen valamiféle korántsem egyszínű, hanem szerteágazó elméleti keretét lehessen megtalálni annak, hogy sajátosságaink ne vesszenek el a civilizáció bűvőletében, hanem annak ránk jellemző és igen értékes tartozékai megmaradjanak.
Roppant nehéz feladat ez, de talán nem lehetetlen.