Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség napokban elhunyt elnökével soha nem beszéltem, de az évek során, újságírói pályámon, gyakran voltam Romániában olyan kongresszusokon, nagyobb értekezleteken, ahol a szerbiai magyarok képviseletében, meghívottként, rendszeresen ő szólalt fel. Mindig ott üldögélt az első sorban, amíg rá nem került a sor, azután pedig cammogós járásával felballagott a színpadra, az emelvényre, a mikrofon elé, attól függően, hogy éppen hol volt a helyszín, és szabadon, bármiféle előregyártott szöveg vagy jegyzetek nélkül előadta a mondanivalóját. Derűsen, kedélyesen, humorral, szólamok és közhelyek nélkül és olyannyira emberközelien, hogy mindig, mindannyian ráfigyeltek, még akkor is, ha a résztvevők már túl voltak sok-sok órányi szózuhatagon.
Amikor az RMDSZ először került a kormányba, akkor nem titkolta azt sem, hogy bizony a vajdaságiaknak tanulnia kellenne a szövetségtől, amikor pedig a szervezet ellenzékbe szorult, akkor sem jajongott, hanem szólt azokról a lehetőségekről, amelyeket hasonló politikai helyzetekben ők maguk már többször is kipróbáltak. Jól ismerte a romániai és a romániai magyar, az erdélyi valóságot és soha nem a nagy szólamoktól, hanem a kisebb-nagyobb közösségek, a hétköznapi emberek gondjaitól, megélhetésétől indult el. Meghatározónak vélte a szerbiai magyarság politikai képviseletének egységét, és erről még akkor sem mondott le, amikor különböző érdekek nyomán, akárcsak mifelénk, ott is megpróbálták széttöredeztetni. Ugyanakkor mindvégig azt gondolta, hogy valamiképpen rendezni kell azokat a szerb-magyar történelmi sérelmeket is, amelyek a Vajdaságban jóval mélyebbek voltak mint mifelénk. Mindehhez nélkülözhetetlennek tekintette a többség és kisebbség viszonyának rendezését, ugyanúgy mint az életképes magyarországi kapcsolatokat. Úgy gondolta, hogy a két ország, Szerbia és Magyarország közeledése csak elősegítheti a Vajdaságban élő magyarok helyzetének a javulását. Arra is rájött, hogy a kivándorlás megakadályozásának, vagy legalább lassításának az egyetlen-útja módja, ha saját térségükben is megpróbálják az életvitel nyugat-európai feltételeit megteremteni, ehhez pedig túl kell lépni a kizárólag csak szimbólikus nemzetiségi politizáláson, jóval általánosabb összefüggésekben kell magára a fejlesztésekre-fejlődésre összpontosítani, érkezzenek bárhonnan is a hozzá rendelt források.
Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy fogalmazok, hogy Pásztor István kimondottan reálpolitikus volt, a politika elméletét és gyakorlatát mindig összekötötte a változó valósággal, és azt helyezte előtérbe, ami a vajdasági magyaroknak is előnyére szolgált. Többször is eljött Tusnádfürdőre, azaz Tusványosra, ahol a nagyobb közönség még ezen a nyáron is hallhatta, hogy miért fontos Magyarország és szomszédai között nem csupán a jószomszédi kapcsolatok ápolása, hanem olyan együttműködések és stratégiai tervezések, elképzelések kialakítása, amelyeknek haszonélvezői a magyar közösségek is.
Kétségtelen, Szerbia előbb-utóbb az Európai Unió tagja lesz. Pásztor István nélkül azonban jóval szegényebb lesz az a nemzetpolitika, amely a Magyarország határain túli nemzeti közösségeket közvetlenül egymással is összekötötte.
Nomen est omen. Nevében volt a sorsa, nem egyszer sorsfordító veszélyhelyzetekkel is találkozó közösségének az irányítása.