Gyakran hallani, mikor az elsőbbség kérdése kerül szóba, hogy mindenki álljon a nagyapja sírja mellé, s majd akkor… A mondat befejezése mindig az adott témához kötődik. Főként, ha nem rólunk van szó, hanem másokról: a betolakodókról, a jövevényekről. Mindenszentek estéjén, halottak napja előestéjén azonban azt tapasztaljuk, hogy közösségünkből nagyon sokan felkerekednek, hogy szüleik, nagyszüleik, szeretteik sírjára virágot helyezzenek, gyertyát, mécsest gyújtsanak és elmondjanak egy imát. Az elhunytak – ha csak pár órára is – összegyűjtik a családot, ilyenkor találkoznak az elszármazottak az otthonmaradottakkal. Ilyenkor feltűnően sok a külföldi rendszámú autó, ugyanis messzire szakadt hazánkfiai még ragaszkodnak ahhoz, hogy a nagyobb ünnepeket – a karácsonyt, a húsvétot vagy a halottak napját – itthon, családjuk körében töltsék.
A jelenség nem újkeletű: a múlt század elején amerikáztak a nagyszüleink, dédszüleink nemzedékének tagjai; az első nagy világégés után sokan választották a távozást, repatriáltak; a két világháború között a Székelyföldről tömegesen mentek a Regátba dolgozni; a kommunizmus hajnalán is sokan menekülni kényszerültek a lelki terror és a fizikai megsemmisítés elől; s a népi demokráciának nevezett rendszer utolsó éveiben – mint egyik jeles irodalmárunk megállapította – az értelmiségiek vagy az alkoholba vagy külföldre menekültek. Közben az iparosítás és az egyetemekről való kihelyezés rendszere is szülőhelye elhagyására késztetett vagy kényszerített sokakat. Újabb költözködési hullám a rendszerváltás után köszöntött ránk: a határok megnyitása után adódott új lehetőségek sokakat csábítottak, akárcsak a megélhetés kényszere: a kilencvenes években valóságos szolgáltatói háttér épült ki a külföldi munkavállalás divatja és kényszere mögé. Ez a divat és kényszer máig él, a fiatalabb korosztály tagjai még mindig csábítónak tartják a külföldi munkavállalást, az ottani érvényesülés lehetőségét.
A Székelyföld, akárcsak a többi peremvidék kibocsátó térségnek bizonyult történelme során. Míg régen a kötelező katonáskodás rendezte a népfölösleg kérdését, ma az elvándorlás, a kilépés adja a megoldást. A kilépés gyakorlata azonban nagy méreteket öltött, a lakosság elöregedése, az aktív lakosság számának csökkenése, ebből következően pedig az iskolakorúak számának zuhanása már-már aggasztó méreteket öltött. Ezek a változások a közeljövőben kihatnak az egész közösségre, negatív hatással lehetnek intézményrendszerünk fenntarthatóságára, működésére. A lélekszámcsökkenés az iskola, az egyházak, a művelődési, no meg a közösségi társadalmi élet működésére is kedvezőtlenül hat, előbb-utóbb veszélybe sorolva megtartó intézményeink létét.
A hét végén már nagy volt a mozgás a temetők környékén: az otthon élők igyekeztek rendbe tenni, kitakarítani a családi sírokat, nagy keletje volt az árvácskának és a krizantémnak s az áruházakból is tucatjával vásárolták fel a gyertyát és mécsest. Sokan, akik hétközben dolgoznak, a hét végén próbáltak eleget tenni belülről jövő kötelezettségüknek – a halottak iránti tiszteletadásnak – és felkerekedtek, gyertyát, mécsest gyújtottak elhunyt hozzátartozóik sírján. Tegnap este is lehetett pislákoló fényeket látni temetőinkben, ma is nagy a mozgás a sírkertek környékén, de a legtöbben mégis a holnapi ünnepre próbálták időzíteni a halottak napi gyertyagyújtást, s a családok tagjai szép számban állják körül felmenőik, szeretteik hantját, leróva tiszteletüket és kinyilvánítva egymás iránti ragaszkodásukat.
Apáik, nagyapáik sírja mellett állnak, de sokan hét határon át kellett utazzanak, hogy ezt megtegyék. Így hát mikor az elsőbbség kérdése kerül szóba, mérlegeljünk mielőtt kimondanánk a lekicsinylő szentenciát, miszerint mindenki álljon a nagyapja sírja mellé…