„Nos, eddig csak én beszéltem magamról, most hallgassunk meg téged is. Mondd, mi a véleményed rólam?” Ez a rövid idézet persze csak karikatúrája az úgynevezett nárcisztikus embernek. Ha a világhálón megkeressük, mit is rejt magában ez a fogalom, akkor ilyen jellemzőket olvashatunk róla: túlzott mértékben szereti önmagát, önző, önhitt, beképzelt, nehezen viseli a kritikát, sohasem hibáztatja magát semmiért, és gyakran hajlamos másokat manipulálni vagy kihasználni. Ugye, mindannyian ismerünk ilyeneket szűkebb vagy tágabb ismerősi körünkben? És jobb, ha belenézünk a tükörbe: akár magunkban is felismerhetjük ezeknek a személyiségjegyeknek legalább a nyomait, persze csak akkor, ha valóban látjuk azokat. Valamilyen mértékben mindannyian saját egyediségünk szűrőjén keresztül fogadjuk be a külső valóságból érkező ingereket, ezen keresztül értelmezzük embertársaink arcrezdüléseit, véleménynyilvánításait, cselekedeteit, és ha eléggé nárcisztikusak vagyunk, mindezt csak önmagunkra vonatkoztatva dolgozzuk fel. Pszichológusok szerint még az önzetlenség, a jócselekedet és a jámborság is lehet nárcisztikus természetű, ha az illető önmaga „nagyszerűségének” énképét táplálja vele. Mint ahogy a Tanú című magyar filmben Bástya elvtárs mondja: „Amit szeretek magamban, az a szerénység”. Vannak szülők, anyák, apák, akik csupán önmaguk „jóságos” énjét akarják visszatükröződve látni gyermekük tanulási eredményeiben, magatartásban, érvényesülésében.
Szóval, valamilyen mértékben mindannyiunkban lakoznak nárcisztikus vonások, ami nem jelent bajt mindaddig, amíg az át nem csordul, amíg nem mások rovására érvényesül.
Mindez a politikára is érvényes, hiszen a hatalomnak is vannak nárcisztikus vonásai. Ez utóbbiak persze nem valamiféle „történelmi anyaméhen” belül születtek, hanem a mindenkori hatalom gyakorlói dolgozzák ki kommunikációs boszorkánykonyhákban. Pontosabban, ők maguk határozzák meg, milyen mértékű és összetételű legyen politikai rendszerük nárcizmusa, milyen mértékben várja el a választópolgárok mitikus csodálatát vagy érvekre alapozott meggyőződését, milyen mértékben engedje az emberek szabad döntésének az illúzióját. Minél inkább tekintélyuralmi egy adott ország politikai rendszere, annál tömörebb, annál végletesebb formában érvényesíti a nárcisztikus elemeket. A régebbi korok és mai világunk tapasztalatai szerint a diktatúrák nem tűrik a kritikát, úgy vélik, hogy saját hatalmuk és követőik nagyszerűségéhez nem férhet semmi kétség. Sztálin megállapítása még ma is él az emlékezetben, miszerint „mi, kommunisták különleges emberek vagyunk, különös anyagból vagyunk mi gyúrva”. Az ilyen rendszerekben minden korban kötelező egyetérteni a hivatalosan meghirdetett rendkívüliség irányvonalával. A Rákosi-korszak egyik vicce, hogy a pártgyűlésen a vitavezető odafordul az addig még meg sem nyikkanó egyik jelenlévőhöz: „Hát magának nincs véleménye, Kovács elvtárs?” Mire ő: „De igen, de szeretném leszögezni, hogy nem értek vele egyet”.
A tekintélyuralmaknak is természetesen vannak fokozatai. A középkorban például XVI. Lajosnak tulajdonítják „az állam én vagyok” kijelentést. De későbbi történelmi időkben is számos, abszolút hatalommal rendelkező vezér vagy kormány azonosította magát a nemzettel. Vagyis azokban a rendszerekben mindenki „nemzetellenes” sőt, hazaáruló, aki nem ért egyet az éppen aktuális irányvonallal.
Ilyen értelemben a túlzott nacionalizmus is nárcisztikus, amennyiben nem csupán a politikai vezetők, hanem maguk a nacionalizmustól túlfűtött magánemberek is önnön nagyszerűségükben fürdenek, lenézve más nemzetek esetleg ugyanolyan értékes tulajdonságait. Egykor a kuruc önmaga különleges emberi vonásait helyezte szembe a labanc gyarlóságával, a hitleri Németország sok-sok németje elhitte saját felsőbbrendűségét az emberiség „nem árja” részével szemben, az egyik vallás képviselője lenézi a másfajta hittel rendelkező embertársát, de például az iszlámon belül is a síita és a szunnita démonizálja egymást. De nézzük a globalizmus és lokalizmus hívei között zajló, egyre több nárcizmussal tarkított vitákat. Vagy akár saját gyerekkori – velem együtt megöregedett – barátomat, aki elnéző, lekezelő hangon, vállveregetően öntelt arccal, úgymond, megbocsátja tévelygésemet, mert eltér a véleményem, világnézetem az övétől.
Nyolcmilliárd ember nyüzsög ezen a földgolyón, ha egyszer eljutna hozzánk egy földönkívüli, akkor csak egyforma felépítésű, mégis különféle helyzetben lévő élőlényeket látna. Kényelemben élőket, egészségeseket, nyomorultakat, betegeket, jóllakottakat, éppen most gyilkolókat és éppen most meghalókat. És érzékelni fogja a nárcizmus megannyi harsányságát, suttogását, dühét vagy felsőbbrendű csendjét mindenütt, más és más formában. S miközben a planéta halad a közös felrobbanás felé, nem nyitnak a zárt világok. Mert a nárcizmus az emberiség nagy végzete, hiszen a nárcizmus magányossá teszi az egyes embert, az egyes társadalmi csoportokat, az egyes nemzeteket.