Az izraeli történések láttán szinte már hihetetlen, hogy akadhatnak embercsoportok, melyeket az embertelen tettek örömmámorral töltenek el. Még a palesztinokkal rokonszenvezőkről sem lettem volna képes ezt feltételezni. Pedig tudom a palesztinoknak is vannak súlyos sérelmeik. Sőt! De a gyűlöletnek, ráadásul a minden zsidó ember ellen érzett leplezetlen gyűlölködésnek akkor sem lehetne sem érzelmi, sem racionális alapja. Még ha egyet értenék is a palesztinokkal csak hallgathatnék, csak a szégyent fojthatnám magamba. A szégyent amiatt, hogy vannak, akik hajlamosak visszaélni hatalmi helyzetükkel és vannak, akik feljogosítva érzik magukat, hogy „ellencsapásként” efféle aljasságokat kövessenek el. Mindkettejük nevében szégyellhetem magam. Emberi mivoltomban. Persze a háború, az háború. Azért van, hogy felrúghassa az emberi együttélés alapvető szabályait. Nekünk, akik békében élhetünk, aligha lehet jogunk bármelyik fél fölött ítélkezni.
Kezdetben magam is rokonszenveztem az amerikai BLM-el, azaz a Black Lives Matter elnevezésű fekete mozgalommal. Azt gondoltam, hogy a fehérek ellenei ottani atrocitások is csak esetlegesek, évszázados indulatok fékezhetetlen kitörései. Az egykori megaláztatások miatt érzett szégyen és fájdalom egyszeri – mindenképpen érthető – fellobbanásai.
De nem! Ma már a fehérek is elismerik bűneiket. Nem csak szabadkoznak, bűnbánatot is gyakorolnak. Néha egyenesen mértéktelenül. Mindhiába. Úgy tűnik, a dühöt és a gyűlöletet néha a jóvátétel sem törülheti el. Pedig a jogot és az igazságszolgáltatást az emberiség épp azért találta fel, hogy az igazságtétel a gyűlöletet fölöslegessé tehesse. Hogy elejét vegye az újabban ismét mind divatosabbá váló vérbosszúnak.
Ennek a világtörténelmi pillanatnak szépirodalmi dokumentuma is van. Aiszhhülosz Eumenideszek című drámájában, a vérbosszú egyetlen ránkmaradt trilógiájánk, az Oreszteianak a zárórészében Athén városának védnöke, Pallasz Athéné épp azért hozza létre a – vérbosszú intézményét felszámolni hivatott – öregek tanácsát mint bíróságot, hogy a gyűlölködésnek véget vethessen; „…e meg nem vesztegethető tanácsot/ e hajthatatlan tiszteset, mely szunnyadók/ fölött örökkön éber őr,/ fölállítom.” – hangzik el a trilógia végkonklúziójaként. S az istennő a birák feladatkörét is világosan kijelöli: „…Az esküt félve döntsetek. Ennyi volt szavam.”
Aténé kései utódjának, Carl Fiedrich von Weizsäckernek a mai értelmezésében mindez így hangzik; „a betartható törvények mentesítenek bennünket az erkölcsi következetesség betarthatatlan kívánalmai alól. Az igazságszolgáltatástól perverzitás volna azt követelni, hogy a bűnöző iránt érzett – mindig jogosult – gyűlöletünket juttassa érvényre. Az igazságszolgáltatás mentesít bennünket a gyűlölettől.” Azaz: a mindig gyűlöletből fakadó vérbosszú csak akkor iktatható ki a társadalomból, ha az egyén, illetve a közösség a jogalkotást, az igazságszolgáltatást és a jogérvényesítést egyaránt elfogulatlan intézményekre bízza.
De vajon vannak még efféle intézményeink?
A jelek szerint nemigen. Minden intézményünket áthatja a hatalomstratégia vagy a végletekig feszített erkölcsi „következetesség”, s mindkettő egyre inkább a rajongás és a gyűlölködés szinonimájává fajul. Világunkat az elfogulatlanság hiánya juttatja egyre nyilvánvalóbban világháborús szakadékok szélére.
A BLM csoportok szövetségének azaz a BLM Grassrootsnak a Hamas iránti feltétel nélküli rokonszenve, akárcsak – ellenkező oldalról – az izraeli bosszútervek feltétel nélküli igenlése, az emberiség szégyene. Annak bizonysága, hogy az igazságszolgáltatás – főként közösségi aspektusokban – nem annyira tárgyilagos igazságot, mint inkább elfogult igaztalanságokat szolgáltat.
Itt lenne az ideje, hogy Athéné immár a világhatalom bírtokosainak fővárosaiba, s végső fokon az ENSZ-be is ellátogasson, s – isteni hatalmánál fogva – ismét tárgyilagosságra szorítsa – a lassan egyetlen zűrzavaros világvárossá dagadó – emberiséget.