Ezt a jegyzetet csupa szólásból, közmondásból, és szállóigéből is összeállíthatnám. Az első szólás meglehetősen újabb keletű, de elcsépeltsége ellenére is ezzel kell kezdenem, lévén, hogy az európai történelem legújabb képtelenségei a korábbiaknál is tartalmasabbá avatják. Az ukrajnai gabonaexport tilalmának újabb keletű feloldásával Lengyelország, Szlovákia, Románia és Bulgária ugyanazt kapja jutalmul, mint amit a számos vonatkozásban renitensnek, sőt oroszpárti fasisztának bélyegzett Magyarország – büntetésül.
Ha az ukránoknak sikerül az Uniós hatóságoknál valóban kivinni, hogy olcsóbb és gyengébb minnőségű – eredetileg az éhező afrikai országoknak szánt – mezőgazdasági termékeikkel ismét elárasszák közvetlen szomszédjaikat, még azok farmjai, sőt – a parasztgazdaságokról nem is beszélve – kisebb mezőgazdasági üzemei is belerokkanhatnak az egyenlőtlen „konkurenciába”. Maga alá temeti őket a „létért folyatatott küzdelem”.
Nem véletlen tehát, hogy elsőként (ismét) Magyarország, de nyomában rögtön Lengyelország és Szlovákia is bejelentette: saját hatáskörben (ha még létezhet efféle egyáltalán) a brüsszeli döntés ellenére is maguk hosszabbítják meg az ukrán búza, kukorica, repce és napraforgó (illetve napraforgó olaj) behozatalára vonatkozó tilalmat. Sőt néhányan, Magyarország és Szlovákia például a tilalmat újabb silányabb mezőgazdasági termékekre, a mézre meg egyebekre is kiterjeszti.
Az ukrán reakció sem maradt el. Ukrajna a behozatali tilalmat saját hatáskörben meghosszabbító államokat az igazság kizárólagos birtokosának kijáró gőggel késedelem nélkül azzal fenyegette meg, hogy a Világkereskedelmi Szervezetnél (angol rövidítéssel WTO-nál) fogja a kereskedelmi jogokkal való visszaélés miatt beperelni, s maga részéről szintén mind az öt állammal szemben behozatali tilalmat is bejelentett. Tette ezt azok után, hogy főként Lengyelország, Románia, Szlovákia és Bulgária, képességeihez mérten tetemes, az arányaiban a jóval jelentősebb gazdasági és elvben katonai potenciállal rendelkező németeknél is bőkezűbb pénzügyi és katonai segélyben részesítette Ukrajnát, s a lengyelek a szó mindkét értelmében legközelebbi szomszéd gyanánt területét és ipari kapacitásait is az ukrán fronton meghibásodott hadi eszközök javítására is önzetlenül felajánlotta. Az általuk befogadott több mint egymillió ukrán menekültről nem is beszélve. Még Magyarország is, bár – a tankok üzemeltetéséhez szükséges nyersolaj szakadatlan szállításától eltekintve – közvetlen katonai segítséget nem nyújtott, de gazdasági lehetőségeihez mérten nagyon jelentős humanitárius segítséggel támogatta az otthon maradt ukrán népességet, s maga is nagyon nagy számú ukrán menekültet fogadott be, akiket szinte kivétel nélkül munkához is juttatott (ez sem mindenütt történt meg), és több mint 5 500 ukrán gyereket iskolázott be.
Az ukrán hálátlanság, az ezzel járuló minősíthetetlen hangnem és a jogi valamint gazdasági szankciókkal való fenyegetődzés természetszerűen a lengyeleket rázta meg a leginkább. A lengyel miniszterelnök Tadeusz Mazowiecki első felindulásában felmondta az ukránoknak nyújtandó további fegyverszállításokat, azzal „érvelve”, hogy a továbbiakban erőforrásait saját haderejének erősítésére fogja felhasználni. Igaz, ehhez az indulatos kijelentéshez a felháborodás múltán, talán már nem is olyan biztos, hogy minden vonatkozásban ragaszkodni fog…
Annál is inkább, mert Mazowiecki felindultságában Zelenszkij orcátlanságán túlmenően a németek iránt érzett – ma sem éppen gyöngéd – érzelmeknek is komoly jelentősége lehetett. Az inkriminált döntést ugyanis a németek, illetve a szövetségeseik által uralt Európai bizottság hozta meg. És Ursula von der Leyen látta el kézjegyével. Annak ellenére is, hogy tisztában kellett lenniük vele, hogy ez a lépés a lengyel mezőgazdaságot is térdre kényszeríti. A lengyelek ugyanis – egyébként érthető történelmi okokból – nem csak az oroszok által viseltetnek heveny ellenszenvvel, hanem a NATO-szövetséges németek iránt is. Németország és Ursula von der Leyen ugyanis az ukrán szövetséges érdekeit a NATO-szövetségen belül legalábbis elvben szorosabban összetartozó partnerek érdekei elébe helyezte. S még ha akadtak is a Bizottságban efféle javaslatok, vagy kívülről jövő sugalmazások, Németország kétségtelenül megakadályozhatta volna. Annál is inkább, mert annak haszonélvezői nem annyira az ukránok lennének, mint inkább az amerikaiak és más az ukrán földeket – a háborús támogatás fejében jó ideje kedvezményesen – felvásárló egyéb államok (még Kína is).
A gazdasági érdekek és az engesztelhetetlen gyűlölködés az ukrajnai összecsapásokban sajnos szétbogozhatatlanul összefonódik. A gazdasági érdekeket valamiként még össze lehetne fércelni. A gyűlölködéseket aligha.
Hogy egy másik szólással folytassam az Unió rejtélyes okokból mindent megtesz azért, hogy minket kelet-európaiakat egy akolba tereljen. A kockázatokkal Brüsszel talán nincs is egészen tisztában. Talán azért mert abban reménykedik, hogy József Attilát parafrazálva bennünket is egyre inkább az első világháborút követően is kialakult nem csak társadalmi, hanem főként nemzeti félelmek, ellenszenvek, sőt a gyűlölködés reflexei igazgatnak, és nem az uniós emberiességbe vetett csalóka remény.
Pedig – legalábbis nekünk, keletieknek – lenne amiben reménykednünk. A kelet–európai államok érdekközössége és kapcsolati egymásrautaltsága olyan kohéziós erővé szilárdulhat mely a kölcsönös ellenszenvekkel, sérelmekkel szemben sokkal mélyebb élményként tudatosulhat. Éppenséggel a török, orosz, német megaláztatás és elnyomatás közös emléke és az az érdekeink iránt érzéketlen újabb nyugati dominancia perspektívája teremtheti még azt a kohéziós erőt, melyre közös jövőnket alapíthatjuk.
A mai orosz-ukrán-amerikai háborúskodás, melyhez a Kínával szembeni ellenszenv-kampány is társul, egyelőre inkább az esztelen gyűlölködés újabb évadjait ígéri. Mintha lelkeinkben a mai posztmodern közérzet az 56 utáni híres-hírhedt magyar sláger geopolitikaira áthangolt változatában lobbanna fel, természetesen ellentétes hangsúlyokkal: „Gyűlöljük egymást gyerekek, mert minden percért kár…”
Merthogy tényleg úgy tűnhet: a klímaválság, a gazdasági-áruforgalmi zűrzavar, az emberi közösségek végérvényesnek tűnő szétzüllése nyomán valóban nem sok lehet már hátra.
Ha minden így megy tovább, lassan már az sem marad aki, és akit gyűlölhessen…