Irodalmi életünk egyik néhai jeleséről mesélik kortársai, hogy bukaresti családi környezetéből kilépve csak flekkent evett hasábburgonyával – vagy ahogy mifelénk nevezik: szalmapityókával –, mondván, hogy azt nem lehet elrontani, legfennebb odaégetni, s a húson azonnal érződik, ha nincs rendben, nem érhetik az embert meglepetések. S ha íróként, könyviadóként három hétig tartott egy-egy könyves körútja, akkor három hétig fogta magát a flekken-szalmapityóka diétára. Akkoriban még nem volt ismert mifelénk a kínai konyha, mint ahogy akkoriban azt sem tudtuk, hogy messzi a ázsiai ételek annak köszönhetik népszerűségüket, hogy nem használnak elkészítésükhöz tejet, ugyanis a kínaiak szervezete nem rendelkezik tejlebontó enzimekkel. Mint ahogy az alkoholt lebontó enzimekkel sem, holott a rossz nyelvek szerint keményen dolgoznak azon, hogy szervezetük megküzdjön a szesszel. Nos, ha nincs tej és tejszármazék az ételben, nem okozhat gondot a kényesbelűeknek – mint amilyen én is vagyok. Minap jutott eszembe a történet, annak kapcsán, hogy barátainkkal kirándulva beültünk egy halászcsárdába, ahol nem magyaros halételeket kínáltak: halas cibereleves, sós lében tálalt hal, sült hal számtalan változata szerepelt az étlapon, ki-ki kedvére válogathatott. Még én is kaptam a finnyás gyomromnak való, tejfölmentes finomságot. Mikor rendeltünk, egyik barátunk a klasszikus flekken-szalmakrumpli kombinációt kérte, megismételve az érvet, miszerint azt nem lehet elrontani. Meg különben sem szereti a halat. Erről meg szegény nagymamám jutott eszembe, aki ki nem álhatta a halat és a belőle készült ételeket, de lévén, hogy családja szerette, alkalomadtán elkészítette. Azonban a világért sem kóstolta volna meg főzés-sütés közben. S azokban az edényekben, amelyben a hal készült, soha nem főzött-sütött egyebet. Bizonyára ő is flekkent evett volna pityókával, mint barátunk, esetleg megkockáztatta volna a tejföles puliszkát, hogy éhen nem maradjon.
A flekken-szalmakrumpli kombináció kedvelőinek nem sok keresnivalójuk lett volna a hét végén Hargita megye két nagy gasztronómiai eseményén, a térség legrégibb főzőrendezvényén, a parajdi töltöttkáposzta-fesztiválon és a Gyimesközéplokhoz tartozó Borospatakán tartott nemzetközi gasztronómiai dzsemborin.
Mindkét eseményről tudósít a megyei napilap, s mindkét beszámoló hasonlómódon indít: „Csábító illatok lengték be… Parajd központját”, illetve „Finom illatok lengték be… a skanzen udvarát”. A tudósítók aztán részletesen beszámolnak az ínycsiklandozó felhozatalról, s mire az olvasó az újságcikk végére ér, összefut a nyál a szájában, s máris elképzeli a töltöttkáposzta számtalan felvonultatott változatát: „pikáns, édes, savanyú, csomborral vagy kaporral, csülökkel vagy malacfarokkal, esetleg újragondolva teljesen más köntösben”; vagy lelki szemei előtt látja a nem egy esetben Michelin-csillagos vagy e csillagok fényében sütkérező séfek által felvonultatott gyimesi kínálatot.
Néprajzkutató ismerősömtől tudom, hogy a töltöttkáposzta legrégebbi ételeink egyike. Azt már én teszem hozzá, hogy méltán maradt fenn századok teltén is készítésének szokása, ünnepi jellege, ugyanis kevés finomabb falat képzelhető el, s népszerűségét jelzi az is, hogy a térségben élő népek mindenike sajátjának vallja – akárcsak a pálinkát.
Az utóbbi időben számos kísérletet tettek a szakemberek a régi ízek újrafelfedezésére, a feledésbe merült vagy mellőzött ételeknek a modern kor követelményeinek, elvárásainak megfelelő elkészítésére, azzal a nem titkolt céllal, hogy bemutassák a térség lakóinak és a régiót felkereső vendégeknek: igenis, gazdag, változatos ételkultúrával rendelkezik a Székelyföld, és képesek vagyunk oly módon kínálni egyedi gasztronómiai értékeinket, hogy azok értelmezhetőek, elfogadhatóak, tetszetősek legyenek a máshonnan érkezett, saját gasztronómiai kincsükre büszke vagy a gyorséttermek egyenkajáit előnybe részesítő vendégek számára is.
S ha ez nem jön be, marad a klasszikus, jól bevált flekken-szalmapityóka friss salátával vagy káposztacikával, miként a könyves turnén is ebédelni-vacsorázni kénytelen néhai irodalmárnak.