Az utóbbi időben egyre több társadalomtudóst foglalkoztat az ukrajnai háború befejezésének lehetősége. Chrsitopher Blattman kanadai-amerikai gazdaság- és társadalomtudományi szakember „Miért háborúzunk? És hogyan hagyhatjuk abba?” című könyvében, mely nemrégen a berlini CH. Links Verlagnál németül is megjelent, figyelemre méltó alapossággal járja körül a címben feltett kérdéseket. Már a kezdet kezdetén leszögezi, hogy a békéhez vezető út egyfajta rendkívüli leleményességet, fejlett intellektust és kitűnő reflexeket igénylő akadályfutáshoz hasonlatos. Aki effélére vállalkozik pillanatról pillanatra újabb és újabb nehézségeket kell leküzdenie.
Még akkor is, ha abból a kétségtelenül helyes alapfeltevésből indulna is ki, hogy még maguk a legmegkeseredettebb ellenfelek is erőteljes vonzalmat éreznek a béke iránt. Elvégre békét akarnak. Igaz, minden esetben csakis számukra kedvezőt. A szerző szerint ez még Oroszországra is igaz, mely a fegyveres konfliktus kirobbanását megelőzően mindent megtett, hogy céljait háború nélkül megvalósítsa. Csakhogy – amint az később kiderült – az ún. Normandiai Négyekkel megkötött megállapodást a nyugatiak csupán arra használták fel, hogy Ukrajna időt nyerhessen hadseregének korszerűsítésére.
Pedig aki valóban békére törekszik, arra kell rávennie a szembenálló feleket, hogy paradoxonban fogalmazva „békésen utálják egymást”. Hiszen a kölcsönös utálat, ha már kialakult, nehezen számolható fel. Egy háború időtartama alatt semmiként sem. A gyűlöletet a fegyverropogás csak fokozhatja. A kölcsönös gyűlölködés felszámolásához a franciáknak és a németeknek is évtizedekre volt szükségük. Valamint az egyik fél, ez esetben a német végső vereségére. S az azt megelőző világháborúra. Az orosz-ukrán háború esetében azonban éppen ezt, azaz a világháború kirobbanását kellene megelőzni.
A kérdés az, hogyan lehetne a „békés utálkozás” csendesebb állapotához eljutni, melyből hosszú távon akár a valódi békességhez is vezethet út. Blattman mindenekelőtt attól óvja a világrendszer meghatározó tényezőit, hogy a béketeremtés feladatát semmiképpen se bízzák utópisztikusan gondolkodó „társadalommérnökökre”.
A béketeremtés jóval bonyolultabb egy szakmai feladatnál. Az utóbbi esetében ugyanis elégséges a lehető legjobb megoldást megtalálni. A háború soha nem racionális folyamat, mindig alapvetően esztelen. Az a program, mely a társadalmakat, az adott esetben legalább kettőt tökéletesíteni szeretne, nem lehet sem semleges, sem politikamentes. Márpedig minden politika győzteseket és veszteseket produkál. A vesztesek pedig mindig akadályokat fognak gördíteni a változtatások útjába. A nyugati béketeremtő szándékok kudarca Ukrajna esetében is megfigyelhető. – állítja Blattman. A Nyugat a békét csupán az orosz fél vereségével tudja elképzelni. Márpedig nyilvánvaló, hogy ez a vereség lehetetlen. Ráadásul az ukránok olyan célokat tűznek maguk elé, melyek megvalósíthatatlanok, ilyen példának okáért a Krím félsziget visszaszerzése. A nemzetközi szervezeteknek sem valamiféle standardizált megoldást kell kidolgozniuk, hanem engedményeket és kudarcokat kell – próba-szerencse alapon – felvillantaniuk, miközben elképzeléseiket amilyen gyorsan csak lehet a lehetőségekhez igazítják, s helytelen tesztpróbálkozásaikat késedelem nélkül elvetik.
A békefeltételeket nem megteremteni kell, ahogyan az a világháborúk nyomán történt, hanem kitapogatni. Nem valamiféle jövőbeli és örök érvényű békerendszert kell kigondolni. Efféle ugyanis nem létezik. A békerendszerek egy idő után ugyanúgy elavulnak, mint minden egyéb. A békerendszereket, akárcsak a demokráciákat, mindig hozzá kell igazítani a változó valóság igényeihez. Tartós békét csupán a korábbi békerendszerekből örökölt elképzelések kifinomult, szinte már észrevétlen módosításával lehet teremteni. Blattmant továbbgodolva: a békének nincsenek egyetemes receptjei. Kant Az örök béke című művének zseniális gondolatai sem bizonyultak annak. Ezt éppen Königsbergnek, a filozófus egykori lakóhelyének sorsa bizonyíthatja talán a „legékesebben”.
A Szovjetunió feldarabolása az új határok megvonása a kisebbségvédelem nemzetközi standardjainak radikális átalakítása nélkül, már eleve magában hordozta a mai fejleményeket.
Nincs elképesztőbb paradoxon, mint az, hogy a globalizmus ideológiája tagadja a nemzeti identitások legitimitását, s következésként maguknak az államhatároknak a létjogosultságát és ugyanakkor legitimálja a többségi identitásoknak a kisebbségekre való ráerőszakolását és az államhatárok úgynevezett sérthetetlenségét.
E nélkül az abszurditás nélkül az orosz-ukrán háború sem robbanhatott volna ki.