Sötétedés után ne nagyon járkáljanak az üdülőtelepen, mert előfordulhat, hogy medvével találkoznak – figyelmeztetett a pedagógusszövetség szovátai vendégházában a kedves recepciós. Mit nekünk egy medve? – válaszoltunk magunkban (mert azért annyira jól neveltek vagyunk mi is, hogy nem nevetjük szembe a jó szándékú figyelmeztetőt), és nekivágtunk a városnak, majd a figyelmeztetést ignorálva, sötétben tértünk vissza a szállásra. Hát mit mondjak?! Járt a szemem, mint az asztalfia, füleim is bizonyára úgy mozogtak, mint Samu kutyánké, mikor valamilyen neszre figyel, a szívem hevesebben vert – csak meg ne tudja az orvosom! – s talán a zabszemeffektus is bekövetkezett, míg a kivilágított utcán visszaértünk a szállásra. Kár volt berezelni, nyugtatgattuk magunkat, s próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. S közben sűrűn emlegettük, hogy minap a mi utcánkban, Csíkszereda sűrűn lakott peremvidékén is tiszteletét tette Barnabundás Tányértalpú Marci bácsi vagy a felesége, sőt, a házunk mellett csordogáló patak partján, a ciheresben készített róla pár másodperces videofelvételt a szomszédom. S bár nőnemű a szomszéd, az általa közölt videóinformáció nem afféle asszonybeszéd, a medve maga a közeli valóság.
Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy évekkel ezelőtt még halott patak volt a mi patakunk, ugyanis egy gyárnegyed és a szomszédos volt munkásszállók szennyvize ömlött medrébe, s ide folyt két fennebb található falu szennyvize is, hogy a helyi háztartásokról ne is beszéljek. De a civilizáció térhódításának – értsd: a csatornahálózat megépítésének és üzembe helyezésének – köszönhetően megszűnt ez a szennyezésforrás, újból megjelentek a vízben a halak, sőt a folyami rákok is, a nádasban vadkacsák költenek, időnként vidrát is látni. Sőt, jelezve, hogy a természet visszafoglalja azt, ami az övé, a medve is utat vert magának a part növényzetében.
Tehát bátrak vagyunk, rendíthetetlenek, s nem félünk a… medvétől. Egy újabb eseménydús nap után még világosban visszatértünk a szállásra, s mikor éppen nyugovóra térnénk még egyet akartunk szippantani a friss hegyi levegőből az erkélyen, mikor éktelen csörtetésre, vadállatbőgésre, majd fémtárggyal való csörömpölésre figyeltünk fel. Pár férfi izgatottan futkosott látszólag céltalanul, összevissza, zseblámpával világítottak be az erdőbe, s a beszédfoszlányokból annyit hallottunk, hogy nagy baj lenne, ha a fenevad kiszabadulna. Majd csend lett, de ez az esti mese nem hozott álmot a szemünkre, még sokáig osztottuk az észt a medve és az ember kohabitációjáról, az elöljárók és a pórnép felelősségéről, állatvédelemről és emberi jogokról. Csupa esti, lefekvés előtti könnyed téma…
Másnap reggel tudtuk meg ugyanattól a kedves recepciós hölgytől, aki korábban a medvével való találkozás lehetőségére figyelmeztetett, hogy a zaj, amit hallottunk, a nagyvad befogásának zaja volt. S elmesélte, hogy medvecsapdát állítottak az arra hivatottak, az állat szépen besétált, majd csapdástól elszállították, bizonyára a lakott területtől távolabb eső helyre, remélhetőleg véget vetve – legalábbis egy időre – a hívatlan vendég kéretlen látogatásainak. Tehát a figyelmeztetés valós volt, valóban a vendég testi épségét féltő vendéglátó megnyilvánulása volt. Az már csak a mi áldott szerencsénk, hogy egy éjszakéval korábban nem futottunk össze a közelben táplálékszerző körúton koslató lomha tányértalpúval. Éktelen ordítása, és a fogságban keltett zaj volt a büntetése tamáskodásunknak, kétségek között tölthettük az éjszakát. Tehát mégsem vagyunk medveileg annyira edzettek, mint az hinnénk, vagy gondoltuk volna, s ez esetben is ismételten beigazolódik a népi bölcsességben megfogalmazott tapasztalati tudás, miszerint jobb félni, mint megijedni. Ezután szót fogadunk azoknak, akik arra figyelmeztetnek, hogy sötétedés után ne járkáljunk. Még az üdülőtelepen sem…