„Mindig becsületbeli dolognak tartottam, hogy amit rám bíztak, a legjobb tudásom szerint végezzem el, azért külön elismerést nem vártam” – ezekkel a szavakkal zárul Takács István három-négy éve megjelent önéletrajzi kötete, mintegy összefoglalva hosszú és tartalmas életének történéseit, keretet szabva azoknak. E pár szóban olyan számára meghatározó fogalmakra utal, mint becsület, munka, szolgálat, szerénység, önzetlenség. Megannyi tulajdonság, amely egész életét meghatározta.
Takács István 1930-ban született Csíkszeredában. Apai nagyapja Takács Károly református tiszteletes, anyai nagyapja pedig a város legnagyobb mészárszékét működtető Cseh István volt. Édesapja banktisztviselő volt. Gondoskodó jelenlétük meghatározó volt fejlődésében, az életre való felkészülésében, a köz ügyei iránti elköteleződésben és a sport iránti szeretetben. Tanulmányait szülővárosa katolikus elemi iskolájában kezdte, a középiskola alsó és felső tagozatát a katolikus gimnáziumban járta. Emlékiratában nemcsak osztálytársairól, barátairól emlékezik meg, hanem nagy szeretettel, elismerően szól kedves tanárairól – megannyian legendás pedagógus-egyéniségek –, de megemlíti a kevésbé kedvelt, kifogásolható munkát végző tanárát is, anélkül, hogy sértő lenne jellemzése. Hogy mennyire fontos és meghatározó volt számára az iskola, mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy visszaemlékezésében nagy teret szentel tanárainak. Akárcsak a különböző sportágak iránti érdeklődésének. Tanulmányait – no meg sportpályafutását – a második világháború végén a menekülés szakította meg, hazatérve a megváltozott körülmények között folytatta mindkettőt hivatástudattal és elköteleződéssel.
Korcsolyázni édesanyja tanította, ugyanis ő maga is korcsolyázott és teniszezett szabadidejében. 1934–35 telén történt. Utána gyerekként ismerkedett a sportág furfangjaival, de ifjúsági csapat nem lévén, pajtásaival játszva és a felnőttek játékát lesve sajátította el azokat. Közben számos sportágat kipróbált, a kicsi magyar világban sízett is. Az 1946–47-es idényben játszott első alkalommal a felnőtt csapatban, első mérkőzésén két gólt lőtt, megalapozva további pályafutását, 1949-ben az első bajnoki címét megszerző szeredai csapat tagja volt. Emlékiratában így idézi fel a történteket: „A bajnokság után kiértékelőt tartottak. A vezetők elmondták, milyen nagy teljesítmény a bajnoki cím, ráadásul pont Vásárhelyen, a nagy ellenfél pályáján nyertük meg. Ezért szeretnének megajándékozni minket, mert akik támogatták a csapatot, módosabb kereskedők, ajándékot is vásároltak nekünk: minden játékos kapott egy fél kiló töltött cukorkát. Ez volt a prémium. Mi pedig meg voltunk hatódva, hiszen nem ezért, hanem a városért küzdöttünk. Ha ezt most elmondom a mostani ifjaknak, megmosolyognak, hogy szegény öreg…”
1949-ben sikeres érettségi vizsgát tett, majd felvételizett a kolozsvári műegyetem közgazdasági karára, de nem vették fel. Következő esztendőben a mechanika karon próbálkozott, immár sikerrel. Hoki karrierjét a kolozsvári Tudománynál folytatta. Negyedéves egyetemista korában megnősült, immár családos emberként tanult és sportolt. 1951-ben behívták a főiskolás válogatottba és részt vett a Brassópojánán megrendezett főiskolás világbajnokságon. A diploma megszerzése után az egyik csíkszeredai üzemhez nevezték ki főmérnöknek, de folytatta tevékenységét a csíkszeredai csapatban és a hokiválogatottban is. 1963-ban szegre akasztotta a korcsolyát, később már csak néhány alkalommal bíráskodott, szakított az aktív játékkal.
Lelkész nagyapja nyomdokain haladva 1994-ben a csíkszeredai református egyházközség főgondnokává választották, negyedszázadon át töltötte be ezt a tisztséget. Néhai Hegyi István lelkész mellett neki jutott a templomépítés feladata. Gyakorlatilag a semmiből kezdték, a hiányzó pénzt leleményességgel, sok munkával, kitartással pótolták és mindig kellő időben érkezett a külföldi segítség is a nagy terv megvalósításához, 2000. szeptember 23-án megtartották a templomavatást.
1990-ben nyugdíjba vonult, de a nyugdíjas lét nem jelentett számára tétlenséget, az egyházközségben végzett munkája mellett részt vállalt a közbirtokosság újraalakításában, felelősségteljes működtetésében.
Az örökmozgó Takács István ma egy hete szenderült öröklétre, emberségét, jóságát és szeretetét hagyva örökül. Önéletírásának záró mondata követendő példa lehet az egész közösség számára: „Mindig becsületbeli dolognak tartottam, hogy amit rám bíztak, a legjobb tudásom szerint végezzem el, azért külön elismerést nem vártam”.