Kedves hallgatóim, bevallom őszintén, ma délután a bőség zavarával küzdök. Hiszen innen, Csíkszeredából, beszélhetnék arról, hogyan érkeznek a zarándokok a holnapi, pünkösdszombati, csíksomlyói búcsúra, milyen jelentős erőfeszítéseket tett a város, hogy jó házigazda módjára fogadja az előzetesen háromszázezerre becsült, személygépkocsival, autóbusszal, vonattal, gyalogosan legalább egy napra idelátogató tömeget. Dehát megtették, megteszik ezt mások, hiszen olyan sűrű ilyenkor a búcsúval kapcsolatos bármiféle információáramlás, hogy újdonságot nehezen lehetne élőtérbe helyezni.
De téma lehetne a sajátos hazai kormányválság vagy kormányváltás is, hiszen a korábbi megegyezések fényében a liberális kormányfőnek ma kell átadnia helyét a szociáldemokrata utódjának, és persze illenne köszönteni a sepsiszentgyörgyi labdarúgókat is, akik Szebenben ugyancsak izgalmas mérkőzésen immár másodszor hódították el a Románia Kupát.
A három téma mellett azonban én a negyediket választottam, ezekben a napokban ugyanis a székelyek csillagösvényéről meglehetősen gyakran beszélő Székelyudvarhelyen végleg eltüntették a felépült, rombadőlt és soha nem működő csillagvizsgálót.
A több mint száz éve született Péter Attila matematika- és fizikatanárt még valamikor a múlt század hetvenes éveiben, fiatal újságíróként ismertem meg, amikor hetente, a megyei napilapban egy tudományos oldalt szerkesztettem. Kopott bőr aktatáskájával, sok dioptriás szemüvegével gyakran átjött a Hargitán, megkeresett, hogy elmondja, mi újság az iskolájában, ahol úttörőként informatikai laboratóriumot rendezett be, olyan körülmények között, amikor a személyi számítógépeknek még se híre, se hamva nem volt. Majd valamiféle távirányításos diaporáma rendszert eszkabált össze, a diaporáma nem volt más, mint zenével kisért diafilm vetítés, nevezhetjük ezt a mai világhálós videócsatornák előfutárának is.
Sok más apró terve-célja mellett azonban következetesen kitartott a legnagyobbik mellett: csillagvizsgálót szeretett volna építeni Székelyudvarhely akkor még csendes hegyén, a Csereháton, az optikával pedig egyik úgyszintén lelkes tanártársa, Mátéffy Béla foglalkozott.
A maga szerény, de kitartó és következetes módján addig járt-kelt a Csíkszereda-Kolozsvár-Bukarest útvonalon, hogy még 1989 előtt megszerezte az építkezéshez szükséges költségvetési támogatást. Úgy gondolom, ebben nagy segítségére lehetett az 1926-ban a Székelyudvarhely melletti Hodgyán született Pál Árpád, aki moszkvai egyetemi tanulmányok után a kolozsvári csillagvizsgálót vezette, a Babes-Bolyai Egyetemi rektorhelyettesi tisztsége mellett pedig a korabeli politikai konjunktúra Románia Államtanácsának nem sok feladatkörrel járó, de külföld számára a nemzetiségi jogokat illusztrálandó alelnöki tisztségbe is helyezte.
A romániai rendszerváltásig az épület jórészt elkészült, ráhelyezték a kupolát, ezt követően az egymást követő polgármesterek mind-mind választási igéreteket tettek a befejezésére. 2012-ben a kilencvenedik életévét betöltő Péter Attilának a tiszteletbeli polgár cím mellett még a város kulcsát is átadták, hogy majd különösképpen ötletgazdájának a halála után az épület elinduljon az enyészet útján. Az alkotásra kész ifjúság egy ideig kigraffitizte, a folytatásra kész helyi civil társadalom ilyen-olyan alapítványokat és új célokat fogalmazott meg, miközben mindent elhordtak róla, ami mozgatható, hogy egy ideig a hajléktalanok szálláshelye is legyen.
Most vége. A csillagösvényt innen már soha nem lehet nézni. És Péter Attila foroghat a sírjában mindazokkal az egykori, székelyföldi lelkes és tettrekész emberekkel együtt, akiknek örökségét nem tudtuk megőrizni.