„Milyen borzasztóan könnyű a fiatalnak, ha a legkonkrétabb és legobjektívebb nehézségei vannak is, pusztán amiatt, hogy olyan elképesztően teherbíró, és még annyi ideje van mindenre, s milyen tragikus, hogy az ember erre csak akkor jön rá, mikor rég mögötte már az ifjúság” – idéztem a 2007 novemberében elhunyt Szabó Magdát, aki Kossuth-díjas író, költő, műfordító, illetve a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja volt.
Az elhangzott idézet kiváló ürügy arra, hogy nagyító alá helyezzem a fiatal, valamint az ifjú szavakat. A Nyelvművelő kéziszótár szerint „e két, lényegében azonos értelmű szó főleg hangulatában különbözik: az előbbi semleges, az utóbbi választékos, irodalmias jellegű”.
A fiatal „származékszó; alapszava a fiú főnév fi változata. […]. A címszó eredeti jelentése ’idősebb fa gyökeréről nőtt hajtás’. A melléknevet eredetileg olyan fákra, élőlényekre alkalmazták, melyeknek még nem volt hajtása, »fia«, majd hasonlóságon alapuló névátvitellel emberekre is használni kezdték” – olvasható a Magyar etimológiai szótárban. Ugyanott ez szerepel az ifjú szavunkról: „Összetett szó; második tagja a fiú, ahogy a korábbi ifiú alak sejteti; első eleme ugorkori eredetű. […] Az ifjú tehát legkorábban főnév volt, és fiatal fiút jelentett.”
Felvetődhet a kérdés, hogy mégis mikor és hogyan használjuk a két szót. A Nyelvművelő kéziszótár szerint „a fiatal melléknév valamely foglalkozást most kezdő, valamely állapotban, szerepben még tapasztalatlan személyt, illetve nem régi, rövid múltú dolgot is jelölhet: fiatal házas, vezető; fiatal tudományág. Néha azt fejezi ki, hogy valaki fiatalsága miatt még alkalmatlan, éretlen valamire: fiatal még erre a tisztségre. Főnévként inkább többes számban használjuk; ilyenkor mindkét nembeli fiatalok összességét jelenti: a mai fiatalok”.
És mi a helyzet az ifjú szóval? Főnévként csak férfit jelenthet, például: erős, szép szál ifjú. „Személynév előtt – írásban rendszerint rövidítve –, az azonos nevű apa és fiú megkülönböztetésére szolgál. […] E rövidítés jobb, ajánlatosabb feloldása azonban nem az ifjú, hanem az ifjabb melléknév, mivel itt nem abszolút, hanem viszonylagos életkorról van szó” – olvasható a Nyelvművelő kéziszótárban.
Van egy-két olyan állandó szókapcsolat, amelyben vagy csak a fiatal, vagy csak az ifjú szó szerepelhet. Például: fiatalasszony, fiatalember, fiatalkorú, de aranyifjú, örökifjú. Máskor viszont fel lehet cserélni a kettőt, például: fiatalkor – ifjúkor; fiatal házasok – ifjú házasok; fiatal pár – ifjú pár. A felsoroltak közül az ifjú szót tartalmazók a választékosabbak.
Végül pedig a fiatalság és az ifjúság kerül nagyító alá: a két főnév jelentése azonos, de stiláris különbség van köztük: az utóbbi kissé választékosabb. Például: fiatalságát tönkretette a háború, illetve az ifjúság lelkesedése, varázsa, tüze.