Olvasom, hogy nagy bajban vannak a tengerparti vendégfogadók. Lasszóval sem tudnak szakácsokat, pincéreket, szobalányokat fogni. Mert nincsenek. A szegény megyék a legszegényebbek, hiszen fiataljaik külföldre távoztak, így ahonnan tavaly, tavalyelőtt még jöttek a tengerpartra pénzt keresni, már onnan sem jönnek. Súlyos gond a népfogyatkozás.
Miközben a választói névjegyzékben 18 millió romániai szerepel, a népszámlálás alatt 18 150 000 embert írtak össze csecsemőstől. Az előzetesen becsült 19 millióhoz képest is egymillió személy a veszteség. Még úgy is, ha sokan gondolják úgy, hogy a megszámlált egyének közül úgy kétmillióan valójában nem is tartózkodnak az országban, és nem is szándékoznak hazajönni. A hivatalos adatok szerint 4 millióan elhagyták az országot. Vannak, akik szerint ennél is többen. Szíria és Ukrajna után a harmadik helyen állunk a migrációt tekintve, hozzáfűzve, hogy a romániaiak nem a háború elől menekültek el.
Több mint 15 halott jut 1000 lakosra, ezzel Románia a 2. helyen van a világon, ami az elhalálozást illeti. Tíz évvel korábban még nem volt az ország az első tíz között e feketelistán. Ennél is rosszabb a születési mutató: közel 9 újszülöttel 1000 lakosra Románia a 207. a világ 228 országából.
Nemrég Adrian Wiener, a képviselőház egészségügyi bizottságának alelnöke így fakadt ki Facebook-bejegyzésében: „Ez egy olyan ország, amelyben meghalnak, elöregednek és elhagyják szülőföldjüket az emberek. Egy olyan ország, ahol a vezetők semmit sem tesznek azért, hogy megakadályozzák a tömeges kivándorlást. A számok alapján megállapítható: Románia klinikai halott.”
Az ellenzéki politikuson kívül senki más, sem az államelnök, sem a miniszterelnök nem szólalt meg, nem kongatta meg a vészharangot. A percemberkék gondja nem a demográfiai katasztrófa, hanem az, hogy működik-e a politikai vetésforgó, s ha működik, marad-e minden a régiben.
A demográfiai katasztrófára egyébként számítani lehetett. Ám senki sem akarta felismerni a jeleket, senki sem akart semmit tenni a bajok orvoslására. Most a gyermektelenség Szküllája és az elvándorlás Kharübdisza közt vergődve, szinte reménytelen a romániai társadalom jövője. Románia lakossága az elmúlt időszakban évente 100 ezerrel csökkent. (Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen laknak összesen ennyien.)
És ez a tendencia tovább tart majd és felerősödik, hiszen egyre inkább elöregedik a lakosság. Míg a harmadik évezred első évtizedében jellemzően csak a család kenyérkeresője (a férj vagy a feleség) indult az Óperencián túlra – a mai Ausztria és Morvaország területén folydogáló Ober-Ennsen odébbra –, ma már mindketten az unió bevándorlóinak seregét szaporítják, így gyerekeik már ott születnek meg, s igyekeznek is elfelejteni az Óperencián innen tanult nyelvet.
Iskolák, beruházások, nyugdíjak, s a teljes közösség kerül így veszélybe.
A kivándorlást megfelelő kormánypolitikával csökkenteni lehetett volna, a veszélyességi méret alatt lehetett volna tartani. A gyermekvállalási kedvet megfelelő családpolitikával hosszútávon fokozni lehetett volna. Csakhogy a mindenkori kormány a fogyasztói társadalom kiépítését látta üdvözítőnek. A nagycsalád támogatása helyett a tucatemberek elszaporodását tartotta kívánatosnak, a könnyen befolyásolható, egyéniség nélküli egyedek ugyanis ideális állampolgárt jelentenek minden olyan politikai párt, vezető számára, amely, aki bábuként mozgatná a társadalom tagjait, amely, aki uralkodni akar, nem szolgálni. Ezért sem történt semmi a hazai családpolitikában.
Most sem történik semmi a hüledezésen kívül. S holnap lehet már késő lesz, hiszen a népfogyatkozás mértani haladvány szerint, megállíthatatlanul halad tovább.