Az utóbbi évtizedekben Kína mind nagyobb mértékben terjeszti ki befolyását a harmadik világ országaira. Ez a törekvés Amerikában és szövetségeiben is veszélyérzetet kelt és arra készteti őket, hogy maguk is erőteljesebben latba vessék lehetőségeiket befolyásolási zónái megtartásáért, illetve a korábban elhanyagoltak megszerzéséért.
A legújabb „csatatér” Afrika.
Olyan elmaradottnak tűnő, katonailag jelentéktelen államai mint Ghána, Tanzánia, Zambia egymás után fogadják a kínai vagy nyugati kormányok tárgyalóküldöttségeit. A ghánai Accra repülőterén a tavasz kezdete óta csak Németország képviseletében megfordult már Christian Lindner (pénzügyminiszter), Svenja Schulze (fejlesztésügyi miniszter), Hubertus Heil (munkaügyi miniszter). A csúcsot Kamala Harris amerikai alelnöknő látogatása jelentette. Formailag azért érkezett Accrába hogy előkészítse az US-Afrika Leaders Summit-ot, azaz az Amerikai-afrikai Államfők Találkozóját.
Kifejtette, hogy a mai amerikai kormányzat fontos partnerének tekinti Afrikát. És egy az egész térség gazdaságát felkaroló intézkedéssorozatot jelentett be, melynek Ghána is haszonélvezője lehet. Az érzelmi húrok sem maradhattak némán. Az amerikai rabszolgák többsége annak idején ugyanis épp Ghánából érkezett, s a ghánai gyökerű amerikaiak ma is közel érzik magukhoz származási országukat. Négyszáz év telt el a rabszolgaság kezdete óta, s az évfordulót Amerika 2019-ben a „Hazalátogatás” évévé avatta.
A tényleges helyzetet azonban leginkább egy viccesnek tűnő, de korántsem pusztán vicces ghánai anekdota szemléltetheti. Kamala Harris ugyanis egy kínaiak által épített repülőtéren landolt, és egy kínaiak által épített útvonalon jutott el a kínaiak által épített konferenciaközpontba, ahol száz millió dolláros támogatást igért Ghánának. Az amerikai előzékenység tehát korántsem véletlen. Főként Kína és Oroszország növekvő befolyásának ellensúlyozására szolgál.
Ghána jelenlegi helyzetében már valóban független államnak számít, mely ugyanúgy rászorul Kínára mint Amerikára. A helyzet valóban súlyos: 50 százalékos az infláció, hasonló mérvű a pénzromlás, az ország csak Kínának 1,7 milliárd Dollárral adósa. Ehhez képest a 100 millió Dolláros amerikai segély, melyet Harris bejelentett, bagatell. A komolyabb befolyásért Amerikának is keményen meg kell küzdenie. Ráadásul ma már Amerika is rá van szorulva Ghánára. A stratégiai jelentőségű nikkel-elemek gyártásába Amerikának is jelentős összegeket kell beruháznia.
Ghána tehát komplex geopolitikai helyzetben van, két világhatalom közt kell lavíroznia. Ami nehéz, de nem lehetetlen. Mindenesetre a demokráciaexport évtizedeinek vége. Az amerikai égisz alatt megteremtő földi paradicsom igérete immár nem elégséges. Kézzelfogható támogatásokra van szükség, s ezt Kína masszív beruházásai újabban már megbízhatóbban teljesíthetik.
S hasonló a helyzet Zambiában és az épp polgárháborúban álló Szudánban is. Az utóbbi kettőben az amerikaiak főként katonai tanácsadással szolgálnak, Kína viszont a gazdaságba és az infrastruktúrába ruház be.
Tanzániában valamivel kedvezőbb a helyzet. Az ország elnöke – Afrikában egyetlenként – egy, a demokrácia iránt valóban mélyen elkötelezett nő, Samia Sululu Hassan. Az ő politikai pozíciója azonban korántsem annyira szilárd, mint szomszédjaié. Amit az is jelez, hogy Harris Tanzániának már 500 millió Dollár segélyt volt kénytelen felajánlani. A politikai rendszer maga azonban szilárd. Tanzánia Afrikában a béke és a stabilitás szigetének számít.
Az Nyugatnak azonban itt sincs könnyű dolga. Kína befolyása itt is súlyosan esik a latba. Demokrácia-export ide vagy oda, mindhárom országban a férfi férfinak és a nő nőnek számít, s a házasság csakis kettejük frigyén alapulhat. Az LMBTQ-propagandát a ghánai közvélemény sem veszi be…
A befolyásszerzésért folytatott küzdelem tehát továbbra is nyitott. S félő, hogy távlatilag még itt is Kínának áll a zászló.