A kétezres évek elején Olaszországban egy furcsa temetésről tudósítottam. A „megboldogult” nem volt más, mint egy nagy marhahússzelet.
Az Európai Unió rendelkezésének megfelelően ugyanis az olasz hatóságok 2001. április elsejétől a kergemarhakór akkori veszélyére való tekintettel kénytelenek voltak megtiltani, hogy a 12 hónaposnál idősebb marha húsát gerincrésszel együtt vágják. Ezt az északi országrészben, Toszkána régióban fiorentinaszeletnek nevezték, vagy egyszerűen csak fiorentinának. Ezt tekintik a legtoszkánabb ételnek. A faszén fölött tíz centire helyezett grillrácson a háromujjnyi vastagságú húst épp csak addig sütik, míg fényes nem lesz, és a csontos oldalára állítják pihenni.
A firenzei hentesek ipartestülete polgári engedetlenségi mozgalmat hirdetett. E mozgalom egyik sztáralakja, Dario Cecchini hentes és költő a Chianti környéki Panzanóban úgy döntött: ünnepélyes gyászszertartást rendez. E kettős szakma művelőjét fel is kerestem telefonon. Elmondta, hogy a fiorentina valóban Toszkánában született, melynek székhelye Firenze. Íratlan törvény szabályozza az ínyencfalat vastagságát, amely hat és nyolc centiméter között lehet, szigorúan hozzátartozik a szeletet összetartó csont. A legrégibb festmény, amelyen a fiorentinaszelet látható, a XVI. században készült, de a hentes-poéta szerint legalább ezer évvel Krisztus születése előtt már divatban volt.
A ceremóniát bifsztekárverés előzte meg két nappal, üzletének utolsó kétszáz szeletét licitre bocsátotta a rímfaragó mészáros, a befolyó összeget pedig jótékonysági célra, az egyik firenzei gyermekkórház javára fordították.
Az utolsó szeletet azután koporsóba helyezték, halottaskocsi vitte a temetőbe, a gyászzenét a helyi rezesbanda szolgáltatta, a menet pedig egy előre elkészített sírkő előtt rótta le kegyeletét. A fennkölt esemény megszervezésére egyébként az egyik temetkezési vállalatot kérték fel, amely maga is felvállalta az ötletet, és azt kérte, hogy a közönség sötét ruhát és „sok iróniát” öltsön magára. Az eseményen egy ortopéd orvos ismertette találmányát arról, hogyan lehet protézissel helyettesíteni a bifsztek veszélyesnek minősített csontját. Dario Cecchini előadóművészként lépett fel, az egybegyülteknek Dante Isteni színjátékából a pokolról szóló részleteket szavalt.
Első hallásra színes kis történetről van csupán szó, második hallásra viszont már megannyi áthallásról is. Mert az akkori uniós rendelettel halálos sebet ejtettek az észak-itáliai Toszkána régió évszázados gasztronómiai-kulturális hagyományain. Legalább ilyen csapás lenne a taljánok számára, ha az ezernyi módon elkészítendő spaghettit söpörnék le a családok asztaláról, vagy ha megfosztanák őket az ebéd előtti előitalról, az aperitivóról vagy az étkezés utáni emésztést elősegítő digestivóról. De képzeljük csak el, hogy a magyarok számára tilos lenne a gulyás, sör mellé a virsli, a románok számára a csorba, az erdélyiek számára a puliszka, a székelyek számára a finom szalonna és a házi pálinka, a franciák számára a csiga, az argentinok számára a marha bármely testrésze.
Kétségtelen, hogy az olaszok, kis túlzással, ölni tudnának nemzeti vagy kifejezetten helyi kulturális szokásaik védelmében, pedig ők az európai közösség kezdeti alapítói között voltak. Európaiságuk töretlen, de ez inkább Olaszhon nagy egészére vonatkozik, valójában igazi lokálpatriotizmus jellemzi őket, vagyis kulturálisan, főleg nyelvi és étkezési sajátosságaik szempontjából olykor kifejezetten helyi soviniszták. Egy lombardiai észak-olasz lenézi a szicíliai vagy calabriai dél-olaszt, egy velencei egészen más kulturális léggömbben él, mint az itáliai észak és dél határán elhelyezkedő Róma lakója.
Visszatérve az eredeti történethez: pár évvel később az elhantolt marhahússzelet feltámadt. Nem isteni csoda által, hanem nyilván emberi lobbitevékenység eredményeként, az unióban ugyanis feloldották a fiorentinára vonatkozó tilalmat. A firenzeiek pedig ünnepeltek, hatalmas szabadtéri grillezést rendeztek a Piazza Santa Maria Novellán, ahova a húst fehér limuzinban hozták és vörös szőnyegen fotózták.
Számomra innen, több mint húsz évvel későbbről visszatekintve egy tanulsága van a bifszteksirató történetnek. Akkor a hentesek haragudtak ugyan Brüsszelre, de nem próbáltak olyan elméletet kisütni, hogy a nemzetrontó és toszkánellenes vegetáriánusok próbálták – némi képzavarral élve – eltenni láb alól a marhahússzeletet. Mert a marhaságot csak roston kisütve szeretik.