Azt olvastam a minap, hogy a boldogságindexet mérő kutatást végeztek több országban, s noha a világjárvány múlta óta átlagban hat százalékponttal javult a helyzet, a vizsgált országok közül Magyarországon mondják magukat a legkevesebben boldognak. Az egyik hazai portál egy magyarországi portál információit ismertette, miszerint „globálisan az emberek 73 százaléka boldognak vallja magát; a legmagasabb boldogságindexet Kínában (91%), Szaúd-Arábiában (86%) és Hollandiában (85%) mérték”, illetve, hogy ezektől messze elmarad a „32 vizsgált ország legalacsonyabb értékét mutató Magyarország, ahol az emberek mindössze 50 százaléka vallja magát boldognak”, s ezzel az értékkel messze elmaradnak a második legboldogtalanabbaktól, az 57 százalékkal mért dél-koreaiaktól, vagy az 58 százalékkal jegyzett lengyelektől. Az idézett írás leszögezi: „az emberek akkor hajlamosak a leginkább boldognak vallani magukat, ha úgy érzik, van értelme az életüknek, ők irányítják az életüket, úgy érzik, megbecsülik őket, és elégedettek a testi-lelki egészségükkel is”. S azt is megjegyzi, hogy a kutatók kérdéseire adott válaszokból kiderül: „az emberek életük minden aspektusa közül emberi kapcsolataikkal a legelégedettebbek, legyen szó romantikus, rokoni vagy szakmai kapcsolatokról, valamint tudásszintjükkel vagy az információkhoz való hozzáférésükkel. A legkevésbé a hazájuk gazdasági, politikai és társadalmi helyzetével elégedettek, valamint saját anyagi helyzetükkel.”
Kíváncsi volnék, hogy milyen boldogságindexszel rendelkezik Románia lakossága, s ezen belül hogy viszonyul egymáshoz a románság és a hazai magyarság boldogságindexe. Az idézett írás erre nem szolgáltat adatot – és kétlem, hogy a felmérés ilyen mélységig hatolt volna –, de eljátszadozhatunk a gondolattal, hogy mi boldogabbak vagyunk-e, mint az anyaországban élő nemzettársaink. Lévén, hogy a székelyföldiek többsége ugyanazt a médiát fogyasztja, mint az anyaországiak, a virtuális térben jobban kötődnek a magyarországi valósághoz, mint a helyi realitásokhoz; ráadásul a helyi mindennapokból többnyire a kisebbségi létből adódó sérelmek és frusztrációk csapódnak le egy-egy ilyen kérdésfelvetés kapcsán, elképzelhető, hogy fikarcnyival sem vagyunk boldogabbak, mint anyaországi nemzettársaink. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a felvidéki, vajdasági magyarok boldogabbak lennének, abban meg biztos vagyok, hogy a kárpátaljai magyarság körében értelmetlen már maga a kérdésfelvetés.
Visszatérve a felmérésre és annak eredményére: valóban ilyen alacsony a magyarok boldogságindexe? Valóban azt érzik, hogy értelmetlen az életük; valóban nem tapasztalnak megbecsülést? És valóban elégedetlenek a testi-lelki egészségükkel? És ezzel így vagyunk mi is, erdélyi, székelyföldi magyarok? Nem másért, de néha az az érzésem, hogy nem a boldogság kerül el minket, hanem egyszerűen szeretünk siránkozni, panaszkodni, sajnáltatni magunkat. Esetünkben a boldogság ellentéte, a boldogtalanság jellemez minket, de nem a boldogság hiánya értelemben, nem a szerencse által élkerült szerencsétlen értelemben, hanem inkább e fogalmak ügyetlen, gyámoltalan, mamlasz jelentése igaz ránk.
De nem kellene ilyen híreket olvasnunk, mert csak sztereotípiáinkat, kényszerképzeteinket erősítik, s még jobban belelovalljuk magunkat abba, hogy mi vagyunk a legsorsüldözöttebb nemzet. Ehelyett inkább végezzük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, mert a jól végzett munka elégtételt nyújt, s a jól végzett munkának előbb-utóbb mindig beérik a gyümölcse. E kettő együtt pedig lendít egyet felfelé azon a nyavalyás boldogságindexen.