Kertészkedem.
S közben Arany János egy csodálatos verse jut az eszembe. Ő is éppen kertészkedett, hallgatta a madarakat, szemlélte „a tiszta kék magasát”, ahonnan daruszó tévelygett alá. De egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a szomszédban is szól egy magányos gerle, s lám ott egy „ifjú nő, szemfödél alatt. (…) Kevés ember jő látogatni/ az is csak elmegy hidegen: /Látszik, hogy a halott szegény volt/ szegény, s amellett idegen.”
A vers címe Kertben, s bárki megtalálhatja, akár az interneten is.
Ha beleolvas, bizonyosan neki is egy szomszédság jut majd az eszébe. Egy távolabbi. Alig egy-két államhatárral odább. Igaz, ott özvegyek százezrei. S mi idehaza ugyanúgy kertészkedünk, „mélán, nyugodtan”, s nem gondolunk rá, hogy hozzájuk se nyit be „enyhe részvét, / legföljebb a … kíváncsiság.”
A fél emberiség ott kucorog a képernyők előtt. Reggel, délben és este híradókat falunk, s mint valami labdarúgóközvetítésen követjük a játékosok – hőseink mozdulatait. Néha már igazán izgatottan. A béna szavak és a képtelen képek hidegen hagynak. Nincs hozzájuk fantáziánk. A vér vörös színezőanyag, a sorba rakott hullák szállításra váró hulladékok. A páncélosok is csak tűzijátékot lövellnek az égre.
S azon sem hökkenünk meg, hogy valakik naponta újra és újra felfoghatatlan pénzkötegeket, tankokat, lövegeket, légelhárító eszközöket, vadászgépeket küldöznek a hadszínterekre.
Istenem! Háború van most (is) a nagyvilágban…
S már Arany is tisztában volt vele: „Közönyös a világ… az élet/ Egy összezsúfolt táncterem/ Sürög forog, jön-megy a népség/ Be és ki szűnes-szüntelen./ És a jövőket, távozókat/ Ki győzné mind köszönteni!/ Nagy részvétel, ha némelyikünk/ Az ismerőst … megismeri. // Közönyös a világ … az ember/ Önző falékony húsdarab/ Miképp a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap / S ha elsöpört egy ivadékot/ Ama vén kertész, a halál,/ Más kél megint, ha nem rosszabb, de/ Nem is jobb a tavalyinál.”
Ami változott, ha változhat még egyáltalában bármi is, csupán a „vén kertészek” halotti maszkja cserélődik. De őket soha senki nem látja. Más fotelekben, más képernyők előtt kucorognak. S közben a tőzsdét követik…
S ma már a kertészek is zöldek és fiatalok.
Igen, közönyös a világ… Arany még látta. Mi már nem látjuk. Mert nem akarjuk látni sem. És mindig sikerül. Mert még mindig vannak hozzá tetszetős elméleteink. Demokrácia. Jogállam. Emberiség.
Nem rajtunk múlik… Ugyebár?
De akkor vajon kicsodán?