Csaknem ötven éves szakmai múltamban a napi híradásoknak két fő fajtája létezett: az egyik, amelyik nevelni, a másik pedig amelyik tájékoztatni akart. Az egyik a szocializmusra, a másik pedig a rendszerváltás utáni időszakra volt a jellemző.
Koromból adódóan a hírközlés első változatát alaposan megismerhettem már egyetemistaként a „nagy Szovjetunióban”, ahol a hetvenes években nemcsak tanították, hanem a gyakorlatban is úgy kezelték az úgynevezett lenini sajtót, mint amely – idézem – „kollektív propagandista, kollektív agitátor és kollektív szervező” volt. Célja a szoros kapcsolat volt a tömegekkel, mégpedig, ugye, emlékszünk, az osztályszempontú pártos megközelítés, a magasztos eszmeiség és igazságosság szellemében. Nem tájékoztatott, hanem gondosan megrágva adott közre félinformációkat, sokszor nem is szólt semmiről egy cikk, csak olyasmi volt a lényege, mint – most is idézek – „nemes kiállás a szocializmus ügye mellett”, „rendkívüli megtiszteltetés volt Brezsnyev elvtárs gyárlátogatása”, „a nyugati imperializmus kétszínűsége”, a „kapitalista társadalom kizsákmányolásra épülő természete”. Két napilap volt, az egyik a Pravda (magyarul Igazság), a másik pedig az Izvesztyija (magyarul Hír). És arra a kérdésre, hogy miben különbözött ez a két – amúgy egyforma arculatú és stílusú – újság, egy viccel válaszoltak a kacsingatók, miszerint a Pravdában nincs Izvesztyija (vagyis hír), az Iszvesztyijában pedig nincs Pravda (vagyis igazság).
Ugyanebben a korszakban Magyarország valahogy kilógott a szocialista tábor sajtóinak a sorából is. Persze, az akkori hivatalos napilap, a Népszabadság ugyancsak pártosan elkötelezett irányvonalat képviselt, de valahogy értelmesebben, árnyaltabban, hírszerűbben tette, és valamilyen fokon tájékoztatott is, főleg a világról. Ugyanakkor teljesen hiányzott belőle a valódi belpolitikai tájékoztatás (merthogy nem is volt valódi belpolitika). Államfői találkozókról megtudtuk a remek információt, amely szerint a tárgyalások „meleg baráti” vagy „építő jellegű”, esetleg a „kölcsönös megértés” légkörében zajlottak, a felek pedig „kölcsönös érdeklődésre számot tartó” kérdéseket tekintettek át. Persze voltak mezőgazdasági riportok és a vasfüggöny mögötti politikát mélyen elítélő véleménycikkek. Olykor viszont még a napi sajtóban is napvilágot láttak olyan írások, amelyek sorok közé rejtett dorgálásokat is megengedtek maguknak a saját országvezetéssel szemben, persze úgy és annyira, amennyire a kádári rendszer megtűrte a feszültségoldó szelepeket.
Aztán jött a rendszerváltás, amikor ugyanazok az újságírók egy csapásra igazi krónikások, tényfeltárók, valódi hírszolgáltatók lettek. Megújulás volt számukra, hogy végül hamisítatlan tájékoztatásnak lehettek a művelői, és örömmel lubickoltak abban a szabadságban, melynek köszönhetően a hivatalos és választott személyektől azt kérdeztek, amit akartak, nem kímélték egyik politikai párt képviselőjét sem. Az újságírói szakma, úgymond, önálló hatalomként működött, folyamatosan birkózva a nyilvánosság túlzott tolakodása ellen védekező politikusokkal, tisztségviselőkkel és más közéleti szereplőkkel. Ez utóbbiak viszont hamar felismerték, hogy a sajtót miként tudják manipulálni, egymást követték a politikai lufik, az olykor blöffszerű megnyilatkozások, a hasábokon keresztüli üzengetések. És a magyar újságírók is megtanulták, hogyan lehet nyugati mintára – a hazugság vádját kivédve – „megcinkelni” a politikusok mondatait. Egy jól ismert vicc példázza ezt a legjobban. Egy ország miniszterelnöke megérkezik egy idegen ország repülőterére, és ahogy leszáll a gépről, megrohanják őt az újságírók. Egyikük azzal a kérdéssel lepi meg, hogy látogatása idején tervezi-e valamelyik kupleráj felkeresését. Az elképedt politikus zavarában visszakérdez: „Miért? Ebben az országban vannak kuplerájok?”. Másnap az újságokban megjelenik nagybetűs címmel a tudósítás, miszerint a látogatásra érkezett külföldi miniszterelnök első kérdése az volt, hogy vannak-e ebben az országban kuplerájok.
Az effajta sajtószabadság körülbelül addig tartott, amíg jól meghatározott politikai hátterű tőkéscsoportok meg nem vásárolták a különböző sajtótermékeket. A visszarendeződés, tehát az egyre inkább véleménybe csomagolt, eleve értelmezett híradásokon alapuló gyakorlat folyamatosan alakult ki, a sajtószervek legnagyobb része ma ismét véleménybuborékok szócsövévé vált mindegyik politikai térfélen. Ma már nem azt írja az újság, hogy XY azt mondta, hanem azt, ahogyan régmúlt kommunista időkben szokás volt, hogy XY „nem átallotta azt mondani”.
A hozzám hasonló régi motorosok pedig nem átallnak csodálkozni a valódi híradás szakmájának megállíthatatlan porladásán.