Néhány esztendővel ezelőtt, több ismerősőn keresztül, megkértek, hogy dolgozzam fel a a Franciaországba kivándorolt és ott világhírűvé lett szobrász, Román Viktor levelezését, esetleg be is építve valamiféle olyan életrajzba, amely a családi szempontokat helyezi előtérbe.
Sokáig halogattam a választ és megkértem, hogy adják át nekem a leveleket, hadd lássam, pontosan milyen jellegűek és hogyan rendszerezhető a hagyaték. Időközben utánanéztem a felmenőknek és kiderült, hogy a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján a Román-család férfitagjaival együtt még nagyon sokan kivándoroltak a Homoródmentéről is Amerikába, azzal a gondolattal, hogy az ott megkeresett pénzt majd hazaküldik, lehessen nagyobb birtokot vásárolni belőle.
Heteken át olvasgattam a fellelhető forrásanyagokat arról a nagy kivándorlásról, amikor József Attila Hazám című verse szerint kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, és a statisztikák azt mutatták, hogy a költőnek igaza volt: egy és két millió közé tehető az a szám, amely becsléseken alapul, mivel sem az Amerikai Kivándorló Hivatal, sem a hajózási vállalatok adatai nem találnak. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az osztrák-magyar monarchia területéről lehetett bárki bármilyen nemzetiségű, az adott állam polgárának tekintették. Tamási Ábel-tapasztalataiból és migrációs leírásaiból ugyancsak jól tudjuk, hogy a „székely” megnevezés hallatán csak hümmögtek az amerikai tisztviselők.
A magyar állam eleinte megpróbálta gátolni, később azonban elősegítette a kivándorlást, és az volt a legnagyobb gondja, hogy a hajókra szállást Hamburg és Bréma helyett az akkori egyetlen osztrák-magyar kikötő, Fiume fele terelje. A nagy hajózási társaságok is kapva-kaptak az alkalmon, hiszen jelentős bevételt jelentett a hajónként ezerötszáz-kétezernyi utas, a kikötőváros pedig felvirágzott. Akkor épült a Via Serpentinán a kivándorlók szállodája néven ismert hatalmas épülettömb, amelyet csakhamar körülvettek a szebbnél-szebb magyar nevű italmérések és boltocskák. Vendéglő a Kivándorló Magyarhoz, korcsma Rákóczi Ferenchez, vegyeskereskedés Mátyás királyhoz. Itt, a szállodában és a szálloda körül rajzott egész Magyarország, amely odaát, a nagy vizen túl keresett magának jobb megélhetést és talán új hazát – írta naplójában az az 1882-ben született Tonelli Sándor nevű újságíró, pontosabban közgazdasági és szociális író, aki álruhában maga is felült az 1840-ben alapított és ma is működö Cunard Line nevű társaság Ultonia nevű hajójára, amely emellett a Pannonia, a Slavonia és a Carpathia hajókat is működtette a Fiume-New-York útvonalon.
Tonelli Sándorra Cseke Gábor hívta fel a figyelmemet és ugyancsak meglepődtem, hogy mindarról, amit olvastam, Bukarestben egyszerre csak fényképeket látok. Nemrég ugyanis a Liszt Intézet fővárosi magyar kulturális központja olyan abbáziai fotó- és dokumentum kiállítást hozott el a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum valamint a régi fényképek gyűjtésére szakosodott Fortepan.hu világhálós fotógyűjtemény jóvoltából, amely a korabeli fürdőélet bemutatása mellett a nagy amerikai kitántorgás sok apró részletére is fényt derít.
Elképzelhető, hogy a kiállítás az elkövetkező hónapokban-években Erdély több helyszínére is eljut. Ezért hívom fel rá a figyelmet, hogy ne feledjük: a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek okozta népességi mozgások nem ma keletkeztek, és nem is ma érnek véget.