„Reggelve kelve, ahogyan ez így szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás”. Cseh Tamás és Másik János dalának szövege bújt a minap az emlékezetembe. Benne van a hetvenes évek Budapestjének unalmas, szikrázó jókedvet hírből sem ismerő légköre, melyben ott volt a gondokba belesüppedt sorsok kilátástalansága, a Kádár-korszak minden izmot ellazító, mégis nyomasztó békéje. Ugyanezen a Budapesten egy másik korban egy tüzes fiatal költő éljenző tömeg előtt szavalta: „Sehonnai bitangember, ki most, ha kell, halni nem mer!”.
Két különböző korszakról van tehát szó, a háborgó Petőfiéről, illetve a nagy Semmi hatalmával megalkudni kénytelen Jánoséról, Tamáséról. És gondoljunk csak mostani korunkra, melyben egy harapós vadállattal, az inflációval nézünk farkasszemet. Hát, ez sem a mi Sándorunknak való időszak! Képzeljük csak el Petőfit az elmúlt évtizedek mindennapjaiban, amikor Szendrei Júlia az üzletbe küldi urát, és szigorúan meghagyja neki, hogy a legolcsóbb vajat keresse a polcokon, majd ne felejtse el befizetni a villanyszámlát, és miután a gyereket elhozza az iskolából, a hiszti ellenére se vegyen neki nyalókát ebéd előtt, délután pedig írjon levelet az adóhatóságnak, hogy adjanak haladékot a részletfizetésre. Próbálná otthon előadni, hogy „Petőfi nem alkuszik!”
És ez nem tréfa! A történelemben a hősök nem önmagukból, hanem az adott kor szelleméből nőnek ki. Olyan korban, amikor valóban ékesebb a láncnál a kard. Békeidőben is van láncunk, de annak csörgése nem olyan erős, utáljuk, mégis elviselhetőbbnek érezzük. Mert békeidőben hiába ékesebb a kard, legfeljebb hadonászni tudunk vele, gondjainkat megoldani aligha. Sokszor engednünk kell, időnként bölcsen visszavonulni, és el kell találni a megfelelő pillanatot a lehető legjobb vagy éppen a legkevésbé rossz cselekvésre. Sokan elfelejtik a prédikátor Salamon könyvének sorait, amelyből kiderül, hogy „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak”. Azaz például a születésnek és a meghalásnak, a megölésnek és a meggyógyításnak, a rontásnak és az építésnek, a sírásnak és a nevetésnek, a jajgatásnak és a szökdelésnek, a megőrzésnek és az eldobásnak, a szeretésnek és a gyűlölésnek, a hadakozásnak és a békességnek mind, mind megvan a maga ideje.
Ezért vannak olyan nehéz helyzetben a politikusok, különféle tisztségviselők, amikor évfordulós ünnepeken az éppen aktuális politikai kurzus szelleméhez kell odailleszteni az egykori hősök példáját vagy azok mondatait. Ez persze nem baj, az ünnep mindig megkívánja az emlékezetpolitika szoftverfrissítését.
Sokkal nagyobb baj viszont, hogy a társadalom mentálhigiénéjéért felelős politikai vezetők a történelem folyamán eltévesztették az időt. Vagy a hadakozás idején volt túl óvatos némelyik, és azért vesztett, vagy békeidőben verte indokolatlanul a harci dobokat, és azért vesztett. Sztálin és Rákosi a kommunista hatalom totális győzelme után próbálta elhitetni a lakossággal, hogy „az osztályharc tovább fokozódik”, és minden sarokban ott az ellenség. Winston Churchill egykori brit miniszterelnök az elején helyesen ismerte fel, hogy az önfeláldozó helytállásnak jött el az ideje a háború kitörésekor, hangoztatva: “Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”. Aztán amikor véget ért a hadakozás időszaka, békeidőben már nem kellett ez a szemlélet az angoloknak, nem is választották meg újból.
Tény, hogy nem könnyű valós ellenséget találni békeidőben, viszont bebizonyosodott, hogy az emberek nagy része igényli az ellenséget, mert lehet lelkesedni, van miért és mi ellen küzdeni, s közben bízva bízni.
Aztán beütött az igazi háború. Itt, a szomszédunkban. Szinte el se hittük. Elszoktunk az igazi tankok csövétől, és fellélegzünk, hogy ma nem minket lőnek. Hogy reggelre kelve János és Tamás nem a légópincébe rohan le a bombák elől, hanem ma is tejért megy le a boltba. A békeszerető Petőfi népének egy része mégis dühös harci feladatként tekint a harcból való kimaradásra Az idősebbek talán emlékeznek még a brezsnyevi Szovjetunióban hirdetett „békeharc” fogalmára. Azt érzékeltük eddig, hogy bonyolult korban élünk, de azt nem gondoltuk, hogy így összecsúszhat egyszer a rontásnak és az építésnek, a szeretésnek és a gyűlölésnek, a hadakozásnak és a békességnek az ideje.