Március 22-én töltötte volna be a 72. életévét, de már nem érte meg. A napokban, Zsögödben, olyan sokan voltak a temetésén, hogy egész egyszerűen nem jutottak el hozzám a nyitott sír mellett őt búcsúztató Bocskay Vince szobrászművész szavai. De elgondoltam magamban, mi másról szólhatott volna az alkalomhoz illő szövege, mint Dóczy Andrással közös munkáikról, amelyek Erdélynek oly sok városában és községében rakták le végérvényesen annak az emlékszobrászatnak az alkotásait, amelyektől a romániai rendszerváltozásig az erdélyi magyarság megfosztatott, és így az elmúlt évtizedekben bőven voltamit pótolni. A temetésén ott voltak a szobrászbarátai, nagyon sokan, és nem véletlenül, hiszen éppen Bocskay szokta mondani róla: ha nem lenne Dóczy, akkor munkájukat le kellenne tegyék a földre, a padlóra. Az ő talapzatai emelik fel a szobrokat arra a rangra, hogy érdemesek legyenek térben és időben képviselni és megőrizni művészetüket.
A szobortalapzatokat leginkább zsögödi andezitből faragta, de már a legújabb technikával és mindig olyan elképzelésekkel, amelyekről már a szobrok fogantatásának az időszakában egyeztetett a művészekkel. De Dóczy András számos önálló emlékművet, kegyeleti tárgyat is készített, talán egy elkövetkező monográfia majd számbaveszi. Kevesen tudják, hogy 2005-ben még az aradi vértanuk szobrát is ő egészítette ki, a hiányzó kődarabokat, oszlopokat mind-mind tőle rendelték meg. Mint ahogyan az ő kezenyomát viselik azok a kőpadok, amelyek Gyulafehérváron várják a látogatókat, hogy leüljenek Márton Áron püspök Gergely Zoltán készítette szobra mellé, vagy éppen az általa kifaragott monumentális, egymásnak feszülő kőtömbök mutatják azt Kézdivásárhely egyik katonai emlékművén, hogy a szabadság eszménye miként képes még a mozdíthatatlannak tűnő sziklafalakon át is utat törni.
Zsögödben született, kőfaragó családok leszármazottjaként.Voltak, akik az egykori osztrák-magyar monarchiában Fiume kikötőjét építgették, voltak akik éppen onnan kerültek ide, hogy a későbbi székely körvasút elődjén kezdjenek dolgozni, így jutottak el horvátok, dalmátok, olaszok székelyföldi falvakba, hogy itt alapítsanak családot és művészetté nemesítsék a mesterséget. Ugyanezt tette Dóczy András, hiszen nem véletlenül indította el Nagy Imre a kolozsvári főiskolára és néhány évvel ezelőtt, Csíkszeredában, az általa elképzelt kiállításon, nem véletlenül beszélt a világhírű hálózatkutató, Barabási Albert László arról, hogy éppen az ő révén került közelebb a művészetekhez.
A kenyér és a kalács. Így nevezik azt a kettősséget, amelyek előtt legtöbbször a művészek állnak. Egyrészt mindennapi munkával meg kell élni, másrészt önállóan, csakis saját elképzeléseiket figyelembe véve kellenne alkotni. Dóczy Andrásnak a kalácsból is kijutott. Önálló szobrászati alkotásai legyenek nem csupán kőalapú, hanem fémhordozta domborművek, kisplasztikák, nagyobb beltéri vagy kültéri alkotások, úgyszintén maradandóak és előbb-utóbb elfoglalják méltó helyüket az erdélyi magyar szobrászat gyűjteményeiben.
A maga halkszavú visszafogottságában, szerénységében jól ismerte nem csupán a kő, hanem az emberi lélek titkait, és immár az öröklétét is megfejtheti. Amely megadatik mindazoknak, akik itt a Földön hozzátették a magukét az emberi alkotás nagyszerűségéhez