A hivatalos nyugati nyilvánosságban sokak számára nyilvánvaló, hogy az Ukrajnai háború voltaképpen már ma is egyfajta világháborúvá fajult. Sajnos ebből legtöbben nem azt a következtetést vonják le, hogy mielőtt tényleg világháborúvá fajulna, minden áron békét kellene kötni. Sokan azt fejtegetik, hogyan kell felkészülnünk az újra. Az persze tény, hogy már a latinok is úgy vélték, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Csak így sikerülhet sakkban tartanunk egymást. Ukrajnában azonban több mint egy esztendeje háború folyik. Így aztán nyilvánvaló, hogy a mind több háborúra való felkészülés immár nem békét, hanem több rombolást, több gyászt és több gyűlöletet fog az emberiségre zúdítani.
Erik Gujer, a Neue Zürcher Zeitung kommentátora már kommentárja címében leszögezi, hogy az, ami Ukrajna körül zajlik: világháború. Ebben a háborúban nem pusztán egy, a Don és a Dnyeper partjain fekvő ország körül zajlanak a harcok, a tét ezúttal ismét a teljes földgolyó hatalmi viszonyainak az átalakítása, magyarán a globalizált világ jövője.
A harcok más kontinensekre ugyan még nem terjednek ki. De a harcokban közvetve, azaz fegyverszállításokkal Kelet- és Nyugat-Európa, valamint Amerika is részt vesz. Sőt, ugyancsak közvetve Kína is jelen van, amennyiben a Kína közvetlen befolyása alatt álló Észak-Korea gránátokkal támogatja az oroszokat. És az arab világ legjelentősebb katonai hatalma, a szintén embargók által sújtott Irán is rendszeresen drónokat szállít Oroszországnak. Emellett a világ több tucat jelentős állama sem támogatja az Amerikai Egyesült Államok által kezdeményezett embargókat. Adott esetben tehát valószínűleg az úgynevezett BRICS csoport (Kína, India, Oroszország, Brazília és Dél-Afrika) oldalán fognak kikötni.
Kína máris egy béketervvel állt elő. Ami újdonság, hiszen azt jelzi, hogy az európai belügyekben is illetékesnek tekinti magát, még ha pusztán formálisan is. Az ukrajnai háború lehetőséget teremt Kína számára is, hogy saját értékrendjét megpróbálja Európa vonatkozásában is érvényre juttatni. Moszkva és Peking antidemokratikus rendszerei azon iparkodnak, hogy az aktuális világrend kötelmeitől függetlenedjenek. Törekvéseiknek a létező államhatárok sem szabhatnak határokat. Vang Ji a Müncheni biztonsági Konferencián elmondott beszédében világossá tette, hogy az Egy-Kína-elvet, mely voltaképpen Tajvan Kínához való csatolását jelenti, nem hajlandó feladni. És minden törekvést, mely ezt szeretné megakadályozni, a nemzetközi világrend bomlasztására irányuló erőszak gyanánt értékeli. A magyarázat: Tajvan mindig Kína szerves részét képezte, Kínát csupán a második világháború nyomán létrejött nagyhatalmi alkuk fosztották meg jogos tulajdonától. Ezzel azonban Vang közvetve az oroszok törekvéseit is igazolta, amennyiben a mai Oroszország a Kijevi Nagyfejedelemség keretei közt alakult ki, és a mai Ukrajna történelme folyamán jobbára Oroszország részét képezte. Ráadásul a Donbász lakóinak többsége orosznak vallja magát.
Ekként az amerikai elnök, George W. Bush által megnevezett „Gonosz tengelye” újabb kontúrokat ölt. Gujer úgy véli, hogy a Washington által megbélyegzett „gonosztevő államok” (Irak, Irán és Észak-Korea) az ukrajnai konfliktus körülményei közt minden korábbinál szabadabban mozoghatnak. Tudatában vannak ugyanis, hogy Oroszország egy Nyugat-ellenes szövetség megteremtésének védőbástyájává válhat.
A geopolitikai konfliktusok kiindulópontja tehát ismét Európa. Márpedig a kontinens erre a kihívásra egyáltalán nincs felkészülve. Az ukrán krízis reflektorfénybe álltja Európa katonai felkészületlenségét, egészen a független Svájcig vagy Ausztriáig elmenően. Mi sem mondhatna többet, mint hogy Európának, ha valóban bajba kerül, egyetlen hétre van lőszere.
Az egyetlen, önmagát európainak tekintő európai állam, melynek jól felkészült és ütőképes hadserege van, Törökország. Stratégiai jelentőségét az is mutatja, hogy az amerikai külügyminiszter, Anthony Blinken a konfliktus kirobbanásának évfordulóját megelőzően éppen Erdogant kereste fel, hiszen Erdogan országa a Fekete-tenger, a Kaukázus és a Közel-Kelet közti térség sarkpontja. Blinken még Erdogan választási kampányának sikerébe is igyekezett besegíteni.
Európa ugyanis katonailag nem tényező. Az újabb világháború ismét Európából látszik kiindulni, Európa azonban idegen hatalmak játékszerévé vált. Még az atomhatalom Franciaország sem sokat nyom a latban. Hogy a történelem ne ismételje meg önmagát, Európának, ahogyan azt Macron elnök és Orbán Viktor is jó ideje hangoztatja, vissza kell nyernie szuverenitását. Nem Amerika ellenében, hanem egyfajta kölcsönös munkamegosztásban.
Európának azért kell fegyverkeznie, hogy Amerika számára lehetségessé tegye a Kínával szembeni konfrontációt. Európa csak akkor vállalhat lehetőségeihez méltó szerepet a lassan kibontakozó világháborúban, ha megszabadul Amerika kényelmes kolóniájának szerepétől.
Eric Gujer kedvenc kommentátoraim közé tartozik, de elkeserít, hogy ő is így készül a békére. Mintha nem lehetne minden kérdést mindenki számára kisebb nagyobb mértékben fájdalmas, de a háborúnál messze emberségesebb kompromisszumokkal megoldani. Miért válhatunk csak hullahegyeken kuporogva „kompromisszumképesekké”. Hogy aztán kényszer-kompromisszumaink újabb vérengzésekbe torkolljanak…
Lenne miből tanulni, csakhogy – az ismert bon mot szerint – a történelemnek egyetlen tanulsága van: az ember képtelen belőle bármit is tanulni.
Tragikomikus, de – minden jel szerint – mélységesen igaz.