Az inflációt rákos burjánzáshoz szokták hasonlítani: ha egyszer beindul és terjedni kezd, egyre veszélyesebbé válik. Valahol itt tartunk ma. Az inflációs tumor már túlburjánzott, lassan átterjed az egész gazdaságra.
Az alapvető élelmiszerek, az energiahordozók ára a magasba szökött és egymást generálják, a válságra fel nem készült iparágak, családi vállalkozások bajban vannak. Az árnövekedéssel ideig-óráig el lehet kerülni az összeomlást, ám hosszútávon csökken a vásárlóerő és végül bedől a gazdaság.
A fejlett világ jegybankárainak egy része az infláció emelkedését előszeretettel magyarázták a koronavírus utáni újranyitással, mondván, hogy a kínálat nem tudja követni a hirtelen megnövekedett keresletet. Azt remélték, hogy a szállítási útvonalak helyreállásával és a gyártás felfutásával majd fékeződik az árak növekedése.
Nem ez történt. Az orosz–ukrán háború növelte az inflációs nyomást. A szankciók nem hozták el a békét, csak még jobban elmélyítették a bajt. Sokak szerint ma már illúzió azt hinni, hogy az áremelkedés magától lelassul. Sőt, úgy gondolják, hogy a jegybankok önmagukban nem is nagyon képesek megfékezni az inflációt. A kötvényvásárlások visszafogásával és a kamatemeléssel persze befolyásolják az árakat, ám mindez keveset ér, ha közben a kormányok egyre többet költenek hadi kiadásokra.
Vannak, akik szerint az infláció okai ennél is mélyebbek. Matt Stoller libertárius pénzügyi tanácsadó a monopolhelyzetben lévő nagyvállalatokat okolja az elszabaduló inflációért. Stoller elemzésében a piaci verseny ellehetetlenítésével vádolja a nagyvállalatokat. Mint Góliát – a monopóliumok és a demokrácia százéves küzdelme című könyvében részletesen kifejti, a nagyvállalatok kíméletlen árversennyel kiszorítják a konkurenciát (mindenekelőtt a kisebb vetélytársakat), a termelés visszafogásával mesterséges hiányt generálnak, hogy aztán árat emelhessenek. Mindebből pedig az következik, hogy az infláció elleni harc csak a nagyvállalati monopóliumhelyzetek felszámolásával lehet sikeres. Lehetne.
Az amerikai Nemzeti Gazdasági Kutatási Iroda kutatása szerint nem önmagában a pénzmennyiség növekedése, hanem a megtakarítások egyenlőtlen megoszlása generál inflációs nyomást. Az elemzést készítő közgazdászprofesszorok arra mutatnak rá, hogy a fejlett társadalmak elöregedése és az egyenlőtlenség növekedése a megtakarítási hajlandóság növekedésével jár: az idősebbek és a magasabb jövedelműek bevételeik alacsonyabb hányadát költik el és többet fektetnek be, ami egyrészt nyomás alá helyezi a kamatokat, másrészt felhajtja az ingatlanok árát. Ez pedig öngerjesztő folyamatot indít el, hiszen az ingatlanárak és egyéb befektetési eszközök értékének emelkedése tovább növeli az egyenlőtlenséget és a gazdagok befektethető vagyonát. Az elemzésből így az következik, hogy az infláció tartós megfékezéséhez csökkenteni kellene az egyenlőtlenséget, sőt, lassítani az elöregedést.
Egyelőre nem látszik a kiút. Inflálódik a szó is, ha a politikusok a megoldásokról beszélnek. Shakespeare jut eszünkbe: csak szó, szó, szó, és semmi más.
Talán csak a humorunk marad a régi, és keserű. Keserűen mondogatjuk: ha mi minden este vacsoráznánk, valószínű hamar éhenhalnánk…