Nagy a jövés-menés a határátkelő-helyeken, a legnagyobb forgalmat a nyugati – pontosabban a román–magyar, vagy ha úgy tetszik: a magyar–román – határon jegyezték: egy tegnapi hír szerint „megközelítőleg négymillió személy lépte át Románia országhatárát december 16-a és január 5-e között, közülük 2,15 millióan a belépő, 1,8 millióan a kilépő oldalon”. Ezt követően „szombaton újabb 250 000 határátlépést jelentettek, vasárnap pedig 336 000-nél többet”, azaz „meghaladja a 4,5 milliót az ünnepeken jövő-menők száma, ami tavalyhoz viszonyítva 75 százalékos forgalomnövekedést jelent”. A híradások szerint „a legzsúfoltabbak a Magyarország felé vezető határátkelők voltak, amelyeken keresztül péntekig 1,4 millió személy lépte át” az államhatárt, „1,2 millió személy a repülőtereken jelentkezett határvizsgálatra”.
Karácsonyról és újévről lévén szó, minden bizonnyal a nyugaton dolgozó és az országba ünnepelni hazatérő hazánkfiai közül került ki e sok határátlépő jelentős többsége, ugyanis kicsi a valószínűsége annak, hogy a többnyire keleti keresztény vagy muzulmán államokból származó, keletről átutazóban lévő vendégmunkások tömege jelentkezett volna nálunk határátlépésre. Ők majd a nyári szünidő kezdetén és végén kelnek útra…
E számokból is látszik, hogy a népszámlálási adatok közelítenek a valósághoz, sokkal több hazánkfia dolgozik külföldön, mint amennyiről tudni szeretnének a politikusok. Nagy emberveszteségről beszélnek az elemzők, miközben mi azzal áltatjuk magunkat, hogy mégsem csökkent közösségünk létszáma olyan mértékben, ahogyan azt az aggodalmaskodók megjósolták, többen vagyunk mint a lélektani határként megjelölt millióan. Kétségeim vannak afelől, hogy az ideiglenesen külföldön élők közül sokan hazatérnének, így a valós számunk a statisztikában jegyzettnél kisebb. S azzal sem áltatnám túlságosan magam, hogy a számolatlanok zöme magyar lenne, csak éppen elmismásolták adataik rögzítését ilyen vagy olyan obskurus okok miatt…
Szembe kell nézni a valósággal, hogy közösségeink megfogyatkoztak, s a magyar közösség fogyása jelentősebb mértékű, mint a román közösségé. Azzal is szembe kell nézni, hogy az ország társadalma egyre jobban elöregedik, s e társadalmon belül a magyar közösség elöregedési folyamata talán hangsúlyosabb, mint az országosan tapasztalt. Mindehhez társul a magyar közösség romló iskolázottsági mutatója: a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a román közösségen belül magasabb, mint a magyar közösség körében.
Az ünnepek elteltek, a vakáció is véget ért, mint ahogy véget ért a nagy ünnepi jövésmenés is. Következnek a dolgos hétköznapok. Kinek kint, kinek itthon. Kinek rendes munkán, kinek alkalmi munkán. Kinek pénzért, kinek alamizsnáért.
Sürgősen tenni kellene valamit ahhoz, hogy ez a nagy ünnepi jövés-menés megszűnjön, a hazai magyar társadalom ne váljék amolyan ünnepi társadalommá, amelyben a családok csak ünnepekkor gyűlnek össze, a dolgos hétköznapokon kilométerek ezrei választják el a családtagokat. Mert a jövés-menés még legfennebb egy nemzedéken át tart, az itthon tartott esküvő, az anyuka mellett való szülés és a szülőfalu templomában való keresztelés lassan kikopik a szokásból, immár ezek az anyakönyvi adatok sem szépítik majd a statisztikákat, nem vonnak kétes édességű cukormázat a valóság keserű pirulájára.
Ha fogyásunk mértéke az eddigi marad, azaz tízévente eltűnik 200 ezer magyar Erdélyből, könnyű kiszámítani, hogy a ma még milliósnak mondott közösség mikor számolja fel önmagát, mikor válik olyan egzotikummá, mint az a pár ezer itthon felejtett erdélyi szász és sváb.
Tehát tenni kell valamit. Sürgősen. De nemcsak a nagypolitika szintjén, hanem kisebb közösségeinkben is, no meg egyénileg is. Míg meg nem szűnik a nagy jövés-menés… végleg.