A tudomány és mi, laikusok is sokáig azt hittük, hogy az idő a folytonos végtelenbe tartó egyirányú folyamat. Aztán kiderült az, amit már az ókoriak is tudtak, hogy az idő voltaképpen ciklusokból áll. Hogy a paradicsomba való visszatérés sokszor fanatikus hite és a lényegét tekintve változatlan valósággal való szembenézés időszakai a „teremtés” óta is szinte szabályosan követik egymást.
A gazdasági folyamatok kutatói a történetinek nevezett korok kezdetéig mutatták ki, hogy a gazdasági fellendülés időszakait szinte évtizednyi pontossággal gazdasági válságok követik. Ez a híres Kondratyjev-elmélet, melyet a kommunista terror áldozatául esett szovjet tudós a 30-as években dolgozott ki, s melynek alaptételei azóta is rendre igazolódnak. Kondratyjev nem csak a megelőző közel ezer évet írta le meghökkentő pontossággal, de ugyanígy megjósolta nem csak az 1939-es nagy gazdasági válságot, de a 70-es évek pénzügyi válságát, s voltaképpen 2008-as ingatlanválságot is. Az utóbbinak az egész világgazdaságot megrázkódtató veszteségeit a bankok állami „megsegítése” – a válság ugyanis a bankszektorból indult, s nem csak az olcsón felvásárolt ingatlanok elértéktelenedésével járt – végül a bankok állami „megsegítésével” nekünk, állampolgároknak kellett kiegyenlítenünk.
S ismét nyakunkon az újabb recessziót ígérő világválság, melyet – ne legyenek illúziónk – ismét csak mi, közönséges állampolgárok fogunk megfizetni. Az egekbe ugró infláció, a fizetésképtelenség, az életszínvonal „önkéntes” visszaszorítása révén.
De a gazdaság csak az egyik arca az idő ciklikus jellegének. Az ember világról alkotott elképzelései is ciklikusan változnak. A kommunizmus a világ legnagyobb országában jutott hatalomra, de annak ezredfordulós bukása után – az állami túlhatalom és az ideális állam (immár egyenesen világállam) utópiája révén – a világ gazdaságilag leghatalmasabb államában, Amerikában születik újjá. Az emberi szabadságjogok egykori mintaállamában…
Az okokat Kondratyjev nyomán Erik Händeler német közgazdász A jövő története című vaskos könyvében foglalja össze. A gazdasági válságokat mindig újabb technológiák megjelenése váltja ki, melyek viharos gyorsasággal felborítják a korábbi gazdasági-társadalmi egyensúlyt, s a romokon egy új világot építenek fel. A legújabb korban ez történt a villamosítás nyomán (ezt tekintette Kondratyjev a modernitás harmadik nagy válságciklusát bevezető jelenségnek), az autóipar kialakulásával, a komputerek felfedezéslével, s újabban (erről természetesen már nem csak Kondratyjev de maga Händeler sem tudhatott) a telekommunikációs forradalommal.
A jelenség érthető, hiszen a társadalmakat ellentétetesnek tűnő, de komplementer (azaz egymást kiegyensúlyozó) folyamatok tartják egyensúlyban. Az új, s a társadalmakat egyfajta szökőárként elárasztó – kezdetben parttalan eufóriával fogadott – újítások menthetetlenül felborogatják a társadalmak korábbi rendjét. A jelenséget rendszerint háborúk is követeik, mint amilyen most az orosz-ukrán, s ami belőle még következhet. Az egyensúly aztán a romokon ismét helyreáll és jöhetnek ismét az „újabb szép idők”, mint a tizenkilencedik század végét megelőző aranykor évtizedei, a két világháború közti aranyidők a neoliberális eszmeiség 70-es éveinek újabb válságát követő felvirágzása vagy a Szovjetunió szétesését követő világraszóló eufória. A jövővel azonban mindig a múlt is visszatér. Ciklikusan.
Mindez nem is lenne túlságosan nagy tragédia. Hiszen mindez – Händeler szavaival – a jövő történetének puszta ismétlődése gyanánt is felfogható. A romokon ismét kihajt a virág.
Csakhogy nem pusztán a társadalomtörténetnek, de a földtörténetnek, sőt a Naprendszer történetének is megvannak a ciklusai. S ezek már olyan ciklusok, melyekbe a technika és a civilizáció fejlettségének mai szintjén mi, emberek is beleszólhatunk. S olyan következményekkel, melyek csak évezredek vagy évmilliók után hozhatják el a jövő, számunkra is kedvező történetét.
Igen, ismét a környezeti válságról beszélek. Mivel talán tehetjük is, minden áron meg kell azt előznünk, nem belesegítenünk a létünket is fenyegető folyamatokba.
A magyar köztársaság államelnökének, Novák Katalinnak évet búcsúztató beszéde jut eszembe. Nőként és anyaként a 2023-as esztendőt olyan kisdedhez hasonlította, akit az anya ölbe vesz, tejével táplál, gondosan ápol, szeretetével szépít és nevel. Azaz megkímél minden veszedelemtől.
Azt hiszem, az emberiségnek is ezt kell tennie legújabb csecsemőjével. Hogy a jövő története az emberi lét újabb ígéreteként virradjon ránk, és ne alkonyataként szakadjon a nyakunkba.