A Politico pénteki számának Paola Tamma és a budapesti születésű Lili Bayer által jegyzett cikke szerint Orbán Viktor túszul ejtette az Uniót. Milliárdokat követelne cserébe azért, hogy az Ukrajnának szánt 18 milliárd eurós segély és a globális társasági adó megvétózásáról lemondjon.
A szerzők azt már elfelejtik közölni olvasóikkal, hogy az Orbán Viktor által az Unióból kizsarolni szándékozott pénzek, Magyarországot jog szerint megilletik. Egyrészt azért, mert az Unióba való belépéskor megnyitotta piacait a tagállamok előtt, s ezzel lehetővé tette, hogy azok – magyarországi ügyleteik nyomán – busás haszonra tegyenek szert, másrészt azért, mert a pénz másik része olyan az Unió által fölvett kölcsön, melyet Magyarország is aláírt, s melyet a későbbiekben busás kamattal vissza kell fizetnie. Az Unió csak közvetítő, a pénz nem tőle származik, tehát joga sincs visszatartani.
Hogy miért tennék mindezt éppen egyik társukkal a közös államszövetségbe tartozó, tehát elvben szolidáris államok, viszonylag könnyen megválaszolható. Amennyiben nem csak Magyarországgal történik mindez, de Lengyelországgal is. Hogy mi a közös a két állam közt? Az Unió balliberális intézményei szerint az, hogy mindkét állam korrupt és megsérti a jogállam alapelveit. De van egy másik közös vonásuk is, mely ugyan a vádak közt soha nem szerepel, de mindenki pontosan tudja, hogy ez a meghatározó: mindkettőnek jobboldali kormánya van. Igaz, van már egy harmadik efféle ország is, jelesen Olaszország, de Ursula von der Leyen
már Giorgia Melonit is megfenyegette, hogy ha nem tartja magát az Unió által támasztott (nyilván politikai) feltételekhez
(migráció, családpolitika, kulturális opciók) az Uniónak Olaszországgal szemben is meglesznek az eszközei. Ahogyan M
agyarországgal szemben is megvannak…
Az Unió tizenhét feltételt támasztott Magyarországgal szemben a jogállamisághoz való ragaszkodását bizonyítandó. Magyarország mind a tizenhetet teljesítette. Azt persze senki nem vizsgálta meg, hogy az Unió egyéb államai teljesítik-e
őket. Érdektelen. Magyarország az Uniós támogatások elköltésére vonatkozó tervezetet is benyújtott, hogy a korrupció vádját elháríthassa.
A jelek szerint hiába. Magyarország újra és újra viták középpontjába kerül. Körülöttünk háború zajlik, a klímaválság következményei egyre nyilvánvalóbban bennünket is sújtanak, a világjárványt sem hevertük még ki. Tehát lenne, amiről vitatkozni. De az Unió Parlamentjének és Bizottságának – emberi jogok, a zöld energiák és örök béke mellett elkötelezett – képviselői folyamatosan (talán épp ebben a pillanatban is) Magyarországért aggódnak.
S egészen úgy tűnik, mintha nem Orbán Viktor zsarolná őket a vétójogával, hanem ők a jobboldali lengyel és magyar társadalmat a nekik járó pénzösszegek visszatartásával. Nem kis összegekről van szó, hiszen Magyarországnak összesem 13 milliárd euró járna, két harmada, annak az összegnek, melyet Ukrajnának nyújtott segély gyanánt Magyarországnak is meg kell szavaznia. Lengyelországról nem is beszélve, mely Magyarországhoz hasonlóan minden feltételt teljesített, tehát engedett az uniós zsarolásnak és az Unió mégsem hajlandó folyósítani a neki járó összegeket. Hogy miért nem? Azért, mert Lengyelországban választások következnek és ha a lengyel gazdaság visszaesése megfelelő méreteket ölt, a választók remélhetőleg elfordulnak a jobboldaltól. A verseny szorosnak mutatkozik.
Hogy ki itt a zsaroló, azt hiszem, nem nehéz eldönteni. De hogy megkönnyítsem az olvasó dolgát éppen a Politico cikkéből idézek egy jellemző passzust. A múlt hét csütörtökén Moritz Körner a liberális Új Európa frakció képviselője a következő szavakat intézte Ursula von der Leyenhez, aki korábban keményen elkötelezte magát, hogy keményebb álláspontot képvisel a jogállamiság megsértőivel szemben: „Ha a bizottság (ennek elnöke a címzett – B.B.) kiadja a pénzt Orbán Viktornak, személyesen lesz felelős azért, hogy Magyarország a korrupció mocsarává változott.” Az erkölcsi makulátlanság és a jogállam lovagjai úgy tűnik nem csak Magyarországot és Lengyelországot zsarolják és fenyegetik, de egymást is.
Szép társaság mondhatnók, de minek. Hiszen úgy tűnik, amúgy is önmagukat képzelik Istennek. Tehetik, hiszen övék az ország (mármint az Unió), a hatalom és a dicsőség…
Hogy mindörökké is, arra már nem mondanék áment.